Az éjszaka postása

2016. február 12. - dajkag

tumblr_lw9d73exz71qhzvx4o1_500.jpgCsikorogva nyílt a kocsma ósdi, pattogó zománcfestékkel és repedések sűrű hálózatával tarkított nehéz tölgyfa ajtaja. Egy pillanatra jeges szél húzott be rajta, behordva magával az égből szakadatlanul hulló, a szürke járdát fehér rajzlappá változtató, majd sáros, fekete masszává összeálló hópelyhek cikázó hadát.

Apró, gyéren megvilágított hely volt, a padlót pepita kövezet borította, olyasféle, melyet az ember a húsz éve bezárt hentesüzletekben láthatott utoljára. Mindössze három, piros kockás abrosszal letakart műanyag asztal, egy rég használaton kívüli játékgép, és a nagyjából két méter hosszan elnyúló pult kaptak helyet odabenn. Utóbbit néhány üveg olcsó szesz, egy pár csomag régen lejárt szavatosságú rágcsálnivaló, valamint legendás futballcsapatok miniatűr zászlói díszítették, mögötte pedig az erősen kopaszodó, nagydarab, csíkos kötényt viselő kocsmáros századelői hangosfilmből kilépett alakja magasodott.

Volt még a sarokban egy ósdi zenegép, ami működött ugyan, ám hangszórója már annyira rossz állapotban volt, hogy ha véletlenül valaki be is kapcsolta, a hangok úgy másztak ki belőle, mintha egy ismeretlen szadista félholtra kalapálta volna őket egy asztal alatt talált üres borosüveggel. Egyébként is csak két, húsz éve is lejártnak számító lemez porosodott benne jó ideje.

Öt-hat törzsvendéget leszámítva nagyon ritkán látogatta bárki is ezt a toronymagas, szürke panelházak sűrűjében megbúvó, eldugott kis koszfészket, az idegenek számára furcsa, lehangoló atmoszférája volt az egésznek. A dohány és az olcsó alkohol jellegzetes szaga az évek során beleivódott a téglák hajszálrepedéseibe, nappal is nyugtalanító félhomály borította, és az ide betoppanó vendég a kopott küszöböt átlépve könnyen érezhette úgy, hogy ha nem is száz, de legalább ötven évet visszaugrott az időben.

Az ajtón egy elnyűtt, sötétzöld kabátot viselő, idős férfi lépett be.

Orra alatt sűrű, kócos, eredetileg őszes, a nikotintól azonban sárgás árnyalatot felvett bajusz díszelgett, szemei alig látszottak ki az arcát borító, szántóföldre emlékeztető sűrű barázdák közül. Fején nagy, zöld kalapot viselt, amit vastagon fedett be az égből aláhulló, fehér csapadék, oldalán méretes, fekete bőrtáskát cipelt.

Egyenesen a pult felé vette az irányt, lassú lépései nem csak idős koráról, de valami mély gondterheltségről is árulkodtak. Első ránézésre inkább festett úgy, mint egy bujdosó dezertőr, aki valamikor a húszas években szökhetett meg a frontvonalról, és fogalma sem volt arról, hogy a háborúnak már réges-régen vége, sőt...

Megállt a pultnál, lesöpörte kabátjáról a még meg nem olvadt havat, majd zsebéből előkotort egy gyűrött papírtasakot és cigarettára gyújtott. Féldeci töményet rendelt egy üveg Kőbányai kíséretében, helyet foglalt, majd látszólag a semmibe bámulva pöfékelte a szájában lógó halálrudat.

A pultos egy ideig szótlanul méregette.

Érthetetlen érdeklődést kezdett érezni személye iránt. Mintha megfertőzte volna a sötét ruhás, sokat megélt külsejű öregből áradó fájdalom és melankólia. Egyre inkább kezdett úrrá lenni rajta a kíváncsiság. Ki lehet ez az ember? Miért csak most látja először? Az idegen amúgy is ritka ezen a helyen, ha valaki be is téved ide, az általában nem ilyen kései órán, hanem a délután folyamán teszi, és egy csomag cigaretta, egy doboz gyufa, esetleg útbaigazítás reményében cselekszik így, majd villámgyorsan távozik is.

Az idegen hamar végzett a felesével, és abból, ahogyan az üres poharat szemlélte, a kocsmáros arra következtetett, hogy valószínűleg hamarosan befizet egy újabb körre. Nem tévedett. Az öreg feltápászkodott ülőhelyéről, és az előbbihez hasonló, lassú vontatott léptekkel a pult felé vette az irányt.

– Legyen szíves, még egy konyakot! – Mondta kopottas, recsegő, ám határozott hangján. A kocsmáros kapva kapott az alkalmon, kitöltötte az italt, és megszólította.

– Erre a vendégem!

Az idős úr láthatóan nem értette, mire vélje a nem megszokott nagylelkűséget, mire a kocsmáros zavarba esve válaszolta:

– Tudja, nagyon ritka errefelé az idegen... Magát pedig még sosem láttam nálunk. Az igazat megvallva, mostanság úgy egyáltalán a vendég is ritka. Általában ilyen trükkökkel próbálom elérni, hogy az emberek kellemesen érezzék itt magukat, és szívesen térjenek vissza bármikor.

A kocsmáros elnevette magát, az öregre nézett, az pedig szintén megeresztett egy alig látható, a szája szélén elhúzódó mosolyt, majd belekortyolt az ajándék italba.

– Korán kezdődik a műszak? – A kocsmáros az asztalnál hagyott, nagy, fekete bőrtáskára mutatott – Gondolom postás. Legalábbis az öltözékéből és táskájából erre merek következtetni.– majd ismét zavarba jött és hozzátette: – Persze, nem szeretnék alkalmatlankodni, nyilván csak lazítani tért be munka előtt.

Az öreg felemelte tekintetét, és ismét valami félmosolyszerű látszott végigfutni megviselt, barázdált arcán. Legyintett, és egyenesen kocsmárosra nézve mormogott:

– Francokat! Épp csak most fogok végezni…

A csaplár értetlenül nézte, majd felpillantott a pult fölött lógó, rég nem is létező italmárka jellegzetes emblémájával fémjelzett reklám-faliórára. Az hajnali hármat mutatott. Az öreg nyilván megbolondult…

– Most végezni, bácsi? Dehát…

Az öreg most kissé jobban elmosolyodott, felhajtotta a barna ital maradékát a pohár aljáról, egy ideig nézegette annak fenekét, majd hirtelen felemelte tekintetét és olyan tiszta hangon kezdett beszélni a pultban álló férfihoz, hogy egyértelműen kizárta az időskori demencia, vagy épp a zavarodottság fennállásának legkisebb lehetőségét is.

– Fiam! Tudom jól, mire gondol most… De rosszul gondolja.

A kocsmáros épp kezdett volna szabadkozni, de az öreg folytatta.

– Valóban postás vagyok, ez jó meglátás. De nem az a fajta, aki rég elfeledett családtagoktól hoz képeslapot az ünnepek alkalmából. Nem is az, aki a bosszantó sárga csekkek hadával tömi tele a postaládát minden hónap első negyedében, hogy a családfő őrjöngve tépje maradék haját az emelkedő villanyszámla láttán. Még csak nem is a friss hírlapot kézbesítem. Az én munkám… hogy is fogalmazzak… nehezebb… – megköszörülte a torkát, a táskájára pillantott, és folytatta – vagy inkább azt mondanám, megterhelőbb… Tulajdonképpen nehéz megtalálni a megfelelő kifejezést.

A kocsmáros láthatóan teljesen értetlenül, ám hatalmas kíváncsisággal nézett a furcsa, ősz idegenre.

– Ha mindenképp tudni akarja, jöjjön csak velem! – invitálta az öreg – Csak ide az asztalhoz, mutatok magának valamit!

Felállt a pult előtt elhelyezett bárszékről, és a korábbinál kissé fürgébb léptekkel vette asztala felé az irányt. A kocsmáros utána indult, és mire utolérte, az öreg már a nagy, fekete táskában kezdett kotorászni. Furcsa, sötét színű papírost húzott elő belőle.

A csaplár nem látta jól, de mintha ezüst betűkkel lett volna ráírva vagy rajzolva valami. Először üdvözlőkártyának, vagy meghívónak gondolta, olyasfélének, amilyet esküvő, keresztelő, vagy nagyobb, családi esemény alkalmával szokás elküldeni a távoli rokonoknak, habár éjsötét mivolta miatt inkább tűnt groteszk, temetésre invitáló kártyácskának.

Közelebb lépve látta csak, hogy nem üdvözlőlapról vagy kártyáról, hanem borítékról van szó. Matt fekete, ezüst gyöngybetűkkel díszített, furcsa, bélyeg nélküli borítékról. Az öreg átadta neki. Megforgatta ujjai közt, hogy minden szögből megvizsgálhassa. Érdekes, bársonyos tapintása volt, az egész valamiféle vészjósló eleganciát sugárzott. Az ezüst szöveg számára ismeretlen nevet rajzolt ki, melyet valaki időt és türelmet nem kímélve, cirádás, gyönyörűen kimunkált betűkkel írt a bársonyos papírra. Sosem látott még ehhez foghatót.

Az öreg kivette a kezéből, majd visszarakta a táskába. Pár másodpercig szótlanul bámultak egymásra, végül a kocsmáros törte meg a csendet.

– Mégis mi ez, bátyám? Valami meghívóféle?

Az öreg mosolygott és a fejét csóválta. Elcsukló hangon válaszolt.

– Ahogy mondtam, fiam, én nem akármilyen postás vagyok, hanem... – hatásszünetet tartott– az éjszaka postása!

A másik egyre kevésbé értette a dolgot, csak bámult összezavarodva, hatalmas szemeket meresztve hol az öregre, hol a nagy, fekete táskára, ami valószínűleg az előbb látott, furcsa levelek sokaságával volt megtömve.

– Az éjszaka postása? Na de mégis…

Mielőtt befejezhette volna a mondatot, a furcsa idegen félbeszakította.

– Tudod, nem lenne szabad neked erről beszélnem, de üsse kő! Majd’ negyven éve tartom már a számat, és rettenetesen ráuntam a hallgatásra. Talán az én szívem is könnyebb lesz, ha valakinek végre elmondhatom. De ígérd meg, hogy…

A kocsmáros izgatottan vágott szavába, észre sem véve saját otrombaságát. A kíváncsiság szinte minden érzékét eltorzította addigra, és talán azt sem vette volna észre, ha valaki belép az ajtón, és a pultot verve hangosan követel magának egy hazatérés előtti utolsó szíverősítőt.

– Köztünk marad, bátyám, csak mondja már!

– Hát jól van, fiam! Tudod, vannak afféle piszkos munkák, melyeket csak nagyon kevés ember hajlandó elvégezni. Jól megfizetik őket, mégis különböző okokból ugyan, de elborzasztják, taszítják maguktól az emberi lelket. Gondolj csak a kisiklott vonatokhoz érkező mentősökre, a különösen kegyetlen gaztetteknél helyszínelő rendőrnyomozókra, a halottakat utolsó útjuk előtt megtisztító testmosókra, az állatokat hidegvérrel agyonverő és megnyúzó hentesekre, vagy akár a városok alatt titokzatos és veszélyes hálózatokba aláereszkedő csatornamunkásokra. Mindegyik foglalkozás más és más elborzasztó tulajdonsága miatt taszítja magától az embert. Mindegyik más és más módon karistol maradandó nyomokat a lélek falára, mindegyik másképpen teszi egyre nehezebbé és élhetetlenebbé a mindennapokat. Az én foglalkozásom is efféle.

A kocsmáros lélegzetvisszafojtva hallgatta.

– Ezek a levelek nem hétköznapi levelek. Nem is üdvözlőkártyákat vagy meghívókat rejtenek. Váratlanul érkeznek, de nem ajándékok. Hidd el, fiam, senki nem örül, ha egy efféle küldeményt talál a postaládájában!

Az öreg észrevette férfi arcára kiülő rémületet, és alig hallhatóan kuncogni kezdett.

– Most nyilván azt gondolod, valamiféle titkos földalatti szervezet tagja vagyok, és halálos fenyegetéseket, vagy épp levélformában kézbesített vírusokat, esetleg bombákat hordok magamnál, de nyugodj meg! A megbízóm nem is lehetne „földfelettibb” a küldemény pedig nem is lehetne természetesebb és emberibb.

A zavarodott csaplár egyre kevésbé értett bármit is a történetből, és egyre inkább kezdett letenni arról, hogy valaha megvilágosodik előtte, ki is ez a semmiből feltűnt, fura nyugdíjas-forma figura valójában.

Az öreg folytatta

– Fogalmazzunk úgy, hogy rossz híreket kézbesítek. Nem várt borzalmakról tudósítok. Az ember kinyitja reggel a postaládát, és ott csücsül benne ez a gyönyörű, fekete bársonyboríték, rajta a nevével. Igazán hatásos, nemde bár? Te mégis mire számítanál, ha egy ilyet találnál a postaládádban? Fizetésemelésre? Vagy arra, hogy épp most értesíti egy távoli nagynéni unokája megszületéséről? – tréfálkozott az öreg mosolyogva, majd arca elkomorult, és csendesebb, ám erélyesebb hangon folytatta – Francokat! Itt súlyos dolgokról van szó, kérem! Én magam a halált kézbesítem! Pontosabban a halálnak, vagy épp a halál előszelének üzenetét. A borítékok gyakran üresek, máskor pedig csak pár, először értelmetlennek tűnő szót talál felbontás után a szerencsétlen delikvens, aki kézbe vette a küldeményt. Ezek a szavak persze később értelmet nyernek, de akkor, a levél felbontásakor az ember nem kap kézhez mást, csak puszta szorongást és félelmet. Félelmet az ismeretlentől és érthetetlentől. A tudattól, hogy valami történni fog. És ha megfeszül, akkor sem tudja kideríteni, hogy micsoda. Aztán bumm! Pár nap, hét, esetleg hónap múlva beüt a krach! Tüdőrák, nyílt bordatörés a lépcsőn való megcsúszást követően, egy közeli hozzátartozó halála a kórházi ágyon… A lista tulajdonképpen kimeríthetetlen… Legtöbb esetben ez van. Persze olyanok is akadnak, akik semmi másra nem várnak jobban, mint arra, hogy becsúsztassam eme különös küldeményt a küszöbük felett. Ez a ritkábbik eset. Régóta csendben szenvedő, halálos betegekről van itt általában szó. Elcsigázott, megfáradt lelkekről, akiknek én hozom a megváltást…

A levegő mintha megfagyott volna. A kocsmárosnak a torkán akadt a lélegzet, és egy szó sem jött ki a torkán.

Az öreg folytatta.

– Persze nem egyedül dolgozom. Nagyon sok munkatársam van… Egyedül képtelenség lenne elvégezni ezt az embertelen feladatot.

A kocsmáros még kérdezni akart valamit, ám az öreg nem várta meg, míg kijön a száján, már válaszolt is:

– A szomszédos panelházban voltam. A tizedik emeleten. Egyébként nem szoktam errefelé járni, egy kollégám helyett ugrottam ma be. Tüdőbeteg lett, alig bír felkelni az ágyból. Nincs már sok hátra szegénynek… Én magam kézbesítettem a levelét. Nem volt egyszerű, higgye el nekem!

Aztán se szó se beszéd, az öreg felkapta a táskáját, az asztalra csapta az üres sörösüveget, úgy, hogy az beleremegett, Istenhozzádot intett vendéglátójának, és belevetette magát a sötét, szélviharos téli hajnalba.

A kocsmáros sokáig állt szótlanul, hol az ajtót, hol az asztalon hagyott üveget és felespoharat bámulva, azon tűnődve, valóban megtörtént-e amit az imént élt át? Az üres poharak és a pulton hagyott aprópénz egyértelműen arról tanúskodtak, hogy nem pusztán a képzelete űzött vele valami kegyetlen játékot az átrobotolt nap fáradalmainak hatására.

Egy pillanatra kellemetlen, jéghideg érzés kerítette hatalmába. Komolyan elgondolkodott azon, hogy tulajdonképpen melyik háztömb hányas számú lakásában is lakik egészen pontosan. Lezárta a kasszát, aztán a zárás előtt megszokott felmosást és törölgetést másnapra hagyva kulcsra zárta a csehó ajtaját, és meg sem állt hazáig.

Eredeti megjelenés: Kocsonyás Szemű Holnapok (2014)

A bejegyzés trackback címe:

http://dajkag.blog.hu/api/trackback/id/tr248382846

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.