A szoba

2016. február 13. - dajkag

Az órájára pillantott és nyugtázta, hogy tengernyi ideje van még, mielőtt vissza kellene mennie az irodába, tovább tologatni a fölöslegesnél fölöslegesebb, létfontosságú ügyek megoldását végtelenségig nehezítő papírokat és nyomtatványokat.

Unalmas, lélekölő tevékenység volt, napról napra ugyanaz az értelmetlen robot, ám a most rendelkezésére álló, még hátralévő szabadidő sem töltötte el önfeledt boldogsággal.

nappali2.jpg

Valamiért világ életében egyfajta leírhatatlan borzongást érzett ezen a helyen. Itt, ahol ebben a pillanatban kellemesnek legkevésbé sem nevezhető, ám halogathatatlanul elvégzendő kötelességből kellett szobroznia most, ebben a pillanatban is. Kisgyermek korában egyenesen csontig hatoló rettegéssel töltötte el már annak a puszta gondolata is, hogy egyedül kell maradnia a tágas, a szocialista realizmus minden egyes jegyét magán hordozó bútorok és használati tárgyak sokaságával berendezett, inkább valamiféle harmadosztályú tudományos-fantasztikus film díszletére, mintsem mindennapos élettérre emlékeztető szobában. Sikoltozott, üvöltött, kaparta a falat, és szinte könyörgött szüleinek, hogy ne hagyják magára az ízléstelenül kifestett porcelánállatok, a megsárgult csipketerítő, a kávészínű tapéta, a furcsa, leginkább idegen lények által a gabonába rajzolt alakzatokra emlékeztető mintákkal borított faliszőnyeg, a bíborvörös kárpittal bevont, szöszös ágy, a mohazöld szófa és a nagy, barna, a plafonról vastag telefonzsinórra emlékeztető kábelen aláereszkedő műanyagburás lámpa társaságában.

Valahogy megrémítették ezek a tárgyak. Különösen az utóbbi, azonosítatlan repülő tárgyra emlékeztető, felkapcsolt állapotban igen gyenge, beteges narancssárga fényt árasztó lámpa láttán nőtt benne nagyobbra és nagyobbra a kényelmetlenség érzése, amit a pörkölt kávé illatának állandó terjengése és az ehhez keveredő, falakba ivódott dohos szag (melyet ő egyszerűen az idő múlásának kegyetlen aromájaként, az öregség dögletes bűzeként aposztrofált gyermeki tudatával) csak erősítettek, majd a végtelenségig fokoztak és végképp elvették józan ítélőképességét.

Csak szaladni, rohanni, menekülni szeretett volna a hetedik emeleti beton börtöncella fogságából, mindegy hová, el innen, kilépve ebből a letűnt korról olcsó olajfestékkel zsákvászonra pingált, groteszk festményből, vissza a fiatalságba, a valódi életbe.

Később a félelem alábbhagyott. Persze nem múlt el, mindig ott bujkált a háttérben a komfortérzet hiányává átformálódva, és aljas módon, lesből támadt. Aztán ahogy egyre inkább kezdte kinőni az óvodáskor játékait, úgy érezte azt is, hogy eme indokolatlan félelem gyerekes és nevetséges, így nagyfiúkhoz méltó módon próbálta háttérbe szorítani valamiféle sötét, kulccsal elzárható sarokba, olyasfélébe, mint a ház gyomrában megbújó, hűvös, dohos tárolóhelyiség, ahol gyermekkorában imádott, később feledésbe merült piros biciklijét lakmározta csillapíthatatlan étvággyal a rozsda.

Most, hogy nagyszülei végleg eltávoztak, kissé gyötörte a bűntudat.

Még így, felnőtt fejjel is ritkán látogatta őket, hiába tudta, mindketten súlyos betegek, és talán a holnapot sem élik meg.

Az elfojtott szorongás mélyen munkálkodott benne, és mikor már-már belépett volna a tízemeletes tömbház ajtaján, hogy beszálljon a kopott, mindig vizeletszagot árasztó, obszcén szavakkal és nemi szervek stilizált ábráival dekorált liftbe hogy az felvigye a hetedik emelet háromhoz, aljas módon elkapta a szédülés, hátból támadta le a gyomorgörcs, vagy épp kerítette hatalmába a hányinger és ő meghátrált.

Félévente, ha egyszer bekopogtatott az emeleti ajtón, az már ünnepnek számított.

Aztán pár napja jött a hír. Nagyapját a gyomorrák vitte el, nagyanyja pedig valószínűsíthetően az egyedüllét gondolatától is irtózva kapott szívgörcsöt és omlott holtan a padlóra, a nagypapa mellé, ott, abban az űrkabinra sokkal inkább emlékeztető, hetedik emeleti szobában, melytől ő annyira rettegett kisgyermekként.

Furcsa látvány lehetett a két, idős, másik korban, szinte másik világban felnevelkedett, élettelen test a padlón. Két pórul járt időutazó, akik számára már nincs visszaút saját korukba, végleg eltévedtek a tér és idő átláthatatlan rengetegében.

Szerencsére nem kellett látnia őket.

A nyugdíjat kézbesítő postás értesítette a mentőket, mikor az idős pár már második napja nem nyitott neki, a megélhetést havi rendszerességgel házhoz szállító védőangyalnak ajtót.

A sors akarata, így történt, hiszen ha épp ő jött volna látogatóba azon a napon, még szörnyűbb lenne most belépnie ebbe a nyilvánvalóan ártalmatlan, ám számára a poklok poklát rejtő helyiségbe.

 

Ott állt most az előszobában, és természetesen még így is kellemetlenebb érzés tartotta hatalmában, mint valaha. Végignézett a poros, ódivatú használati tárgyakon, majd kinézett az erkélyen a térre, ahol a kilátástalan jövőjükről mit sem sejtő gyermekek önfeledten rugdosták a műbőr labdát, vagy épp hősi ütközetet imitálva a homokozó két végéből estek egymásnak önfeledten.

Arra gondolt, bárcsak ott lehetne. Bárcsak neki is ilyen önfeledt gyermekkora lehetett volna.

Majd pedig arra, hogy már csak pár perc és túl lesz az egészen. Kilép az ajtón, és soha többé nem kell látnia ezt a nyomasztó, lázálmokkal és félelmekkel teletömött, szörnyűséges titkokat rejtő helyet.

A lakást eladták, a bútorok pedig egytől-egyig mennek a szeméttelepre. Ő akarta így, egy porszemet sem szeretett volna megtartani ebből a gyermekkori kísértettanyából.

 

Az órájára pillantott, és nyugtázta, hogy tengernyi ideje van, ám mégis úgy döntött, egy percet sem szeretne tovább a lakásban tölteni, elindult hát a bejárati ajtó felé és megmarkolta a kilincset.

Abban a pillanatban, ahogy lenyomta volna, furcsa zaj ütötte meg a fülét. Tompa puffanás a szoba felől, mintha valami a földre hullott volna, meglehetősen magasról, legalább a szekrény tetejéről.

Egy pillanatig tűnődött, nem csak a képzelete játszik-e vele, ám úgy gondolta, jobb lesz mégis ellenőrizni a dolgot, hiszen ha esetleg leesett egy virágcserép, az bizony foltot hagy a szőnyegen, a vevők pedig jó pénzt fizettek azért, hogy a lakást kifogástalan állapotban találják megérkezésükkor.

A szoba összes virágcserepe csont száraz volt, évek óta nem volt bennük egy csepp víz sem, hiszen mindegyikbe a sarki mindenesnél vásárolt, olcsó művirágok kerültek, ám ez ott, abban a pillanatban meg sem fordult a fejében, hiszen a józan ész nem ezt diktálja, a való világban annak rendje és módja szerint a vázákban víz van, a virágcserepekben pedig föld. Előbbiekben halott, utóbbiakban élő növények, nem pedig fröccsöntött műanyag.

Visszament, hogy megnézze, minden rendben van-e, és meglepetésére semmi változást nem talált. A sarokban ugyanúgy állt a gyermekként óriásinak képzelt állólámpa, a gusztustalan porcelánfigurák tovább porosodtak a szekrény egy üveglappal fedett vitrinjében, az ezeréves bakelitlemezek is a helyükön voltak a legalább tíz éve működésképtelen lejátszó mellett, és az összes művirág, vázástól, vagy épp cserepestől, pont úgy, ahogyan pár pillanattal ezelőtt hagyta őket. Pont úgy, ahogyan huszonegy évvel ezelőtt, gyermekkora hajnalán látta őket.

Nem igazán tudta mire vélni a dolgot, ám mielőtt átgondolhatta volna, mi is történt, hatalmába kerítette a rettegés. Nyöszörgő kisgyermekké változott belül, és érezte, ha nem távozik sietősen, meglehetősen nagy a valószínűsége annak, hogy huszonegynéhány év után újra a saját nadrágjába vizel, ami valljuk be, mégsem lenne egy felelősségteljes állást betöltő, sikeresnek mondható, felnőtt emberhez méltó cselekedet.

Csak futni, szaladni, rohanni akart, el innen, bárhová, akár vissza, idő előtt a hivatalba, nem törődve azzal, mennyire tűnne most nevetségesnek mások szemében.

Ösztönösen, gépies módon fordult sarkon és indult meg a kijárat felé, ám ebben a pillanatban olyan jeges rémület járta át a testét, hogy azonnal lemerevedett, és nemhogy nem mert, nem is tudott volna mozdulni.

Érezte, ahogyan valaki (vagy valami) megérinti a vállát, majd lassan, órák sokaságának tűnő másodpercek leforgása alatt megindul felfelé a nyakán, és mint az Évát a tiltott gyümölccsel kínáló kígyó a fán, úgy tekeredik rajta körbe.

Nem emberi kéz volt. Hűvös, kemény tapintású, élettelen anyag.

Ő pedig egyre nehezebben jutott levegőhöz, egyre inkább kapkodnia kellett az éltető oxigén után.

Ordítani próbált, ám egy hang sem hagyta el a torkát. Zihált, hörgött, küszködött, míg össze nem esett.

Ekkor homályosan ugyan, de egyre összeszűkülő szemein keresztül még látta, ahogyan a vitrinből kiugrálnak a porcelánállatok, a zöld, szöszös szófa megindul felé, az állólámpa pattogni kezd és mind valami rettenetes haláltáncot lejtenek magatehetetlen teste körül.

Ekkor végleg elájult, s szinte hangtalanul adta ki a harcot feladó tüdeje utolsó leheletét.

Azt már nem láthatta, ahogyan a plafonról sejtelmesen lógó lámpa, melynek zsinórja most nyakán szorult, a női fodrászszalonokban látható hajszárító burákhoz hasonlatosan tapad a fejére, és meglékeli koponyáját.

 

Másnap a ház friss tulajdonosai találtak rá.

Mivel a megbeszélt időben a megbeszélt helyen nem jelent meg, telefonját pedig hiába is hívták, nem válaszolt, csak tompa búgás tudatta, hogy a vonal túlsó végén nem kívánják felemelni kagylót, jobbnak látták, ha maguk nézik meg, mi a helyzet a hetedik emeleten. Az ajtót meglepetésükre nyitva találták, ám odabent egy árva lélek sem tartózkodott.

A sarokban ugyanúgy állt a barna szövet burát viselő állólámpa, a gusztustalan porcelánfigurák tovább porosodtak a szekrény egy üveglappal fedett vitrinjében, az ezeréves bakelitlemezek is a helyükön voltak, a legalább tíz éve működésképtelen lejátszó mellett, és az összes művirág, vázástól, vagy épp cserepestől, pont úgy, ahogyan pár nappal ezelőtt látták őket.

Egyedül a vastag, fekete telefonzsinóron lelógó, barna műanyag üvegbura alatt rejtőző lámpa himbálódzott ide-oda, alig észrevehetően.

Eredeti megjelenés: Kocsonyás Szemű Holnapok (2014)

A bejegyzés trackback címe:

http://dajkag.blog.hu/api/trackback/id/tr18387656

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.