Hatvanöt lett, maradhat?

2016. április 13. - dajkag

Az egyetlen apró hentesüzlet ajtaja előtt általában már a kora reggeli órákban igen nagy a tolongás. Gyakorta megesik, hogy a kerekes szatyrokkal és görbebotokkal érkező kisnyugdíjasok már hét óra tájban egymást felborítva tülekednek, és heves szitkozódások közepette próbálnak közelebb jutni a reggel nyolckor nyitó bolt ajtajához, reménykedve abban, hogy ma nem a szomszédos társasház egyik szerencsésen korábban érkezett lakója kaparintja meg előlük a leg ínycsiklandóbb, legzaftosabb falatokat. Nem csoda ez a nagy felhajtás, tekintve, hogy az egész lakótelepen ez az egyetlen olyan bolt, ahonnan ellenőrzött forrásból származó, friss húshoz lehet jutni, ráadásul igen jutányos, a kisnyugdíjas pénztárca számára is megfizethetőnek mondható áron.

untitled-1.jpg

Az égig meredő, szürke betonblokkok által körülzárt téren álló boltot egyik oldalról egy poros postahivatal, a másik oldalról pedig egy füstös borospincét idéző, ódon bűzt okádó talponálló kiskocsma szegélyezi, amely naphosszat futószalagon ontja magából a furcsa kalapokat és szakadt posztókabátot viselő, faltól falig dülöngélő árnyalakokat. Az ember már a henteshez történő belépés előtt is könnyen érezheti úgy, hogy hatvan évvel ezelőtt megállt a feje felett az idő, vagy pedig hogy saját tudtán kívül valami furcsa, bizarr színjáték, esetleg egy váratlan időutazás elszenvedőjévé vált. A pepita kőpadlós, csempézett falú, folyton kiégni készülő neoncsövekkel betegen világított helység csak megerősíti abban az érzésében, hogy valami itt egészen biztosan nincsen rendjén.

Az üzlet legalább ötven éve áll ugyanezen a helyen, és a falak tocsognak a napról napra magukba szívott, frissen darabolt húsokból szivárgó vérgőz és a fertőtlenítőszerek szúrós szagának egyvelegében. Szinte hallani lehet, ahogyan a plafonról csöpög lefelé a hipós víz, a friss vér és a dohos pára gyomorforgatóan undorító egyvelege. A pultnál kapható sült húsok, és az azokhoz kimért mustáradagok savanykás illata összesűrűsödik és megszilárdul a levegőben, és olyan ütést mér a gyanútlanul betérő vásárló koponyájára, mint egy istenesen megsuhintott, rozsdás szívlapát. Végeredményben a hely valami olyan bűzt áraszt magából, melyről az életében először betoppanó vásárló könnyedén gondolhatja úgy, hogy a helységet épp az imént töltötte be a behatárolhatatlan korú, mindig furcsa pókerarcot vágó hentes lelkéért érkező, zörgő csontú kaszás halál lehelete.

A friss áru általában reggel nyolc és délelőtt tíz között érkezik. A tízemeletes toronyházak árnyékában meghúzódó, kopott, piros zománcfestékkel átkent padokon különféle ragályokról és kórságokról trécselő félhalottak ilyenkor már rég ott toporogtak a bolt ajtaja előtt, arra a magasztos pillanatra várva, mikor megjelenjenik az ajtóban a haldokló neonfény-glória által övezett hentes, és a félszáz évvel ezelőtt készült, kopott „zárva” feliratú táblát megfordítva jelzi, hogy a frissen pirosló nyers húsra éhes várakozók végre benyomulhatnak a vérgőzös szentélybe. Ilyenkor aztán megindul az embertelen tülekedés.

-Mit képzel maga, hogy befurakszik itt elém!? Vegye le a kezét arról a trombózisról, vagy megbánja!  

-Nademég! Mit képzel maga, talán hogy magáé a világ? Tegnap aljas módon elhalászta előlem az utolsó fél kiló nyirokcsomó-megnagyobbodást! Otthon meg csipegethettem a háromnapos léprepedés maradékát, mert nem tudtam miből friss vacsorát főzni! Az a trombózis az enyém, és punk-tum! Nincs apelláta!

Ekkor általában megjelenik a pult mögött sima arcbőrű, csillogó, zöld szemű hentes, és egy hatalmas, villogó mosollyal rendet tesz az üzletben randalírozó öregasszonyok közt.

–Kezit csókolom, Drága! Tessék csak hagyni vásárolni a hölgyet,  van itt elég, jut belőle bőven mindenkinek! Mit adhatok magácskának? Nagyon szép, áttétes tüdőrák érkezett, és van még egy kevés a tegnapi májzsugorból is! Azt féláron mérjük, tekintve, hogy délután érkezik az új, friss adag. De tetszik tudni mit? Félretettem ám egy jó nagy darab, zsíros cisztát magácskának, mert tudom, hogy azt különösen tetszik szeretni! Mennyit adhatok? Fél kiló? Hatvan deka? Hatvanöt lett, maradhat?

–Köszönöm, drága, de ma csak egy kevés tüdőembóliát kérnék! Tetszik tudni, a kisnyugdíjból másra nem telik… Na, adjon még ötven dekát abból a szép, zsíros agyvelőgyulladásból! Legfeljebb holnap majd koplalunk, ha-ha! Ja, és tessék mondani… Az a szép zöld epe ott a pult végében… Ugye nem túlzottan köves? Félre tenne nekem belőle délutánig hatvan dekát, ha szépen kérem?

-Persze, Drága! Hatvanöt lett, maradhat?

Szent a béke. A lassú mozgású, járókeretekre és görbebotokra tapadt testek lassan mind megkapják a fejadagjukat, és mint a hosszas betegség után újra anyaghoz jutó heroinista örömmámorban úszva csoszognak el az üzletből. Bedőlnek sírjaikba, elföldelik magukat a füstös presszók hamuszürke mélyén, vagy a kis, poros postahivatalokban, hűvös csendet és sötétséget hagyva maguk után a kihalt utcákon és az égig magasodó betontömegek által körülzárt tereken. Holnap ugyanekkor, ugyanitt. Talán addigra megérkezik a várva várt csontvelőrák is, amelyre hetek óta olyan nagy lenne a kereslet, azonban a kedvezőtlen időjárásnak és az idei takarmány gyenge minőségének köszönhetően manapság szinte lehetetlen beszerezni.

A bejegyzés trackback címe:

http://dajkag.blog.hu/api/trackback/id/tr248602246

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.