A robotcigány

2016. augusztus 26. - dajkag

Úgy döntöttem, a becsülettel végigdolgozott hét után kieresztem egy kicsit a fáradt gőzt és szórakozásképp elmegyek este a planetáriumba. A lézershow helyett azonban figyelmetlenségből a sarki fényre váltok jegyet, amit, miután észreveszem a hibát, a pénztáros már nem hajlandó visszaváltani. Hát, ezt elbasztam, gondolom magamban, na de nincs mese, a jegy már ki van fizetve, irány a repülőtér!

robocig.jpg

Az utasszállító Grönland kifutóján landol, a gépről leszállva azonban legnagyobb csalódásomra semmi mást nem találok, csak egy hatalmas, havas tisztást, melynek a közepén egy rothadó, málladozó plakátokkal teleragasztgatott, utcai lámpaoszlop magasodik. Na tessék, jól átvertek már megint! A fényviszonyok sokkal inkább hasonlítanak egy józsefvárosi sikátor gyengén megvilágított, húgyszagú kapualjára, mintsem az interneten fellelhető képeken látható, zöld, lila, és sárga színekben tündöklő, lélegzetelállító égi csodára. A póznának támaszkodva egy szikár, rozsdás képű, mocskos atlétatrikóba és szöszös mackónadrágba öltöztetett robotcigány álldogál, homlokát glóriaként vonja körbe az utcai világítótest beteges, narancssárga fénye. Egyik kezében elektromos cigaretta parazsat imitáló plasztik vége világít, másik markában pedig napraforgómagot szorongat. Mechanikus szájüregében a programozott foghíjak gépiesen darálják a magvakat, ropog a csontos héj, ahogyan a gépészi műgonddal berendezett szájszervek teszik a dolgukat. A géproma bináris sercintések közepette köpködi a háncsot a narancssárga fényben szikrázó, havas talajra. Megkérdezem, mégis mi a francot csinál itt, hogyan került ide, hová tűnt a sarki fény, és ki fogja összeszedni a földről a mindent elárasztó, gusztustalan szotyolahüvely-tengert, de ő üveges tekintettel mered továbbra is a semmibe, tudomást sem véve rólam. A testében nyilvánvalóan dolgozik a csavarlazító, az apró fémanyák ide-oda pattognak az üreges bádogszervezetben, az elavult szoftver egyre nehezebben tudja feldolgozni és egyesekből meg nullákból álló, hosszan tekergő kód-kígyókká alakítani a szemüregi receptorokon át a külvilágból érkező ingereket. A rendszer lassan lefagy. Ráférne már egy kiadós szoftverfrissítés, talán egy ideje a hardverek is berozsdálhattak egy korábbi hóvihar következtében, végtére is, ahogy hallom, fémből készült végtagjai meglehetősen fülsértően nyikorognak.

Amíg ezen gondolkodom, észre sem veszem, hogy a földön mindenfelé szétköpködött maghéjak apró cigánygyerekekké alakulnak, különböző csoportokba verődnek, amiből néhányan kosarat fonnak, néhányan a hó alól kikotort, mocskos földből vetnek vályogtéglát. Páran ősi átkokat olvasnak a többiek fejére, és úgy döntenek, nem illeszkednek be a grönlandi havon formálódó mikrokozmoszok egyikébe sem, inkább portyázni indulnak a havas pusztába. Mielőtt bármit tehetnék,  az alig pár centis lények  a nadrágszáramba kapaszkodva,felfelé törekedve elözönlik a testemet. Apróért könyörögnek, azt mondják, éhesek, de én nem hiszek nekik, hiszen tudom, hogy nem valódiak, csak a vastag, jeges, csavarlazító-szagú grönlandi levegő játszik a hirtelen környezetváltozás okozta kulturális sokkból felocsúdni egyelőre képtelen, fáradt elmémmel.

Ekkor gondosan élesre reszelt szotyoladarabok kerülnek elő rongyos ruháik alól, melyekkel apró, alig pár milliméteres húscafatokat hasítanak ki kézfejemből. Megpróbálom őket lerázni magamról, de nem sikerül, ekkor azonban valami csodálatos dologra leszek figyelmes a szemem sarkából: a póznánál álldogáló robotcigány bádog végtagjai hatalmas nyikorgás közepette megmozdulnak, bal keze a magasba emelkedik, majd érzelmektől és dialektusoktól mentes, gépies hangon csak annyit mond: "Dikk, de dzsukel, rágjam ki!"
Ekkor már én is látom az éj sötétjében tündöklő, piros-zöld-lila-kék színekben szikrázó fényfüggönyt és nyugodtan fekszem le a hóba, hagyom, hogy az agresszív napraforgómaghéj-tinédzserek újabb és újabb darabokat rágjanak le a testemről, és a bőrdarabokat, mint afféle gusztustalan gyümölcshéjat szétköpködjék a hófödte tisztáson.

A villódzó fények epicentruma azonban úgy tűnik, egyre közelebbről és közelebbről ragyog, egy idő után mintha alig pár méterről tündökölne a vakító világosság az arcomba. A távolból egy rozoga, kék autóbusz vonalai rajzolódnak ki. A jármű a fejemtől alig pár méterre parkol le, első ajtaja egy hatalmas, döglődő puffogó vipera sziszegésével tárul fel. A jármű belsejéből áporodott meleg levegő csap az arcomba, a robotcigány ekkor elropogtatja az utolsó, szájában lévő szotyihéjakat, a földre köpi az üres hüvelyeket és felszáll az előttem parkoló, farából sötétszürke füstöt eregető járműre. Ahelyett, hogy jegyet váltana, két kézzel megfogja a pattogó zománcfestékkel borított, tömör vas lyukasztószerkezetet, és teste azonnal asszimilálja a súlyos vaseszközt. Egy lyukasztó ide vagy oda, a sofőr nem haragszik, látta már a mechanikus román felszállás előtt is, hogy nincs túlzottan jó bőrben. Nyilván ő is sejti, hogy a csavarlazítónak köszönhető bódulat hatására előállt a szervezetében a krónikus vashiány. Egy intéssel hátra tessékeli, majd a hangosan sziszegő ajtók újból bezárulnak, és a jármű amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tűnik el a távolban. Már csak homályosan látom, ahogyan maga után súlyos, sötétszürke füstgomolyagot eregetve az égbe emelkedik és eltűnik valahol magasan, beolvadva a sztratoszférába.

Becsukom a szemem, elterülök a havon, és csendben elvérzek. A jegyem árát úgysem kapom vissza már soha, szóval hiába is próbálnék meg reklamálni,.

 

A bejegyzés trackback címe:

http://dajkag.blog.hu/api/trackback/id/tr7111654600

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.