Szubjektív képregényszemle #01.

Bevezető és hazai megjelenések 1. (2016 november-december)

2016. december 20. - dajkag

Noha korábbi írásaim során sosem hangoztattam, azonban tudni érdemes rólam, hogy nagy képregény-rajongó vagyok, még annak ellenére is, hogy az utóbbi időben meglehetősen gyér hazai megjelenéseket nem igazán követem nyomon. Valahogy ebben az éven azonban úgy vettem észre, kissé talán ismét fellendült a képregény-publikációk száma, és piacra került néhány olyan kiadvány, amelyről ilyen vagy olyan formában, de úgy érzem, érdemes véleményt formálnom. Ebben a cikkben a hazai újságos standokon kapható, hivatalos megjelenések egy részét szeretném górcső alá venni, illetve becsúszik majd három kakukktojás is, melyeket a december 10.-én tartott Hungarocomix-ról sikerült beszerezni.

alap.jpg

A képregények világa és jómagam

<amennyiben lusta vagy oldalakat végigolvasni, és nem vagy kíváncsi arra, milyen szemszögből van pofám a felsorolt kiadványokat kritizálni, ezt nyugodtan ugord át, és folytasd a „mi alapján válogattam össze a listában szereplő, elemzésre került kiadványokat?” résznél>

Elöljáróban talán illene nagyvonalakban felvázolnom a képregények és jómagam közt fennálló kapcsolatot, amely egy ideje afféle plátói szerelem, megszakadt kötelékként funkcionál csupán. A kilencvenes évekre datálható gyermekkoromban édesapám munkájának köszönhetően nagyjából az összes fellelhető, magyar nyelven kiadott képregénnyel rendelkeztem. A Pejkó, az én lovam című, közönségét tekintve számomra azóta is abszolúte értelmezhetetlen laptól kezdve, a zsáknyi Garfield-on, Alf-on, és Tini Nindzsa Teknőcökön keresztül egészen az álarcos igazságosztó Fantomig, a jól bevált szuperhősökig, na meg a Csillagok Háborúja szinte minden kiadott részéig gyakorlatilag minden meg volt otthon a fiókban. Aztán egy szerencsétlen költözés során, mikor a becsomagolt magazinokat valaki szemétnek nézte és behajította a konténerbe odaveszett a teljes gyűjteményem. Nagyjából két zsáknyi magyar nyelvű képregény, a mindenféle viccmagazinokról, matricás albumokról és egyéb, járulékos kiadványokról nem is beszélve. Mondanom sem kell, a szívem szakad bele azóta is a dologba, pláne, mikor a bolhapiacokat és régiségvásárokat járva a képregényes standok előtt elhaladva hasonló érdeklődési körrel megáldott barátaimnak szívszakadva mutogatom végig a kipakolt kiadványok sorát. „Ez is megvolt…ez is…meg ez is…”

Képregények iránti szeretetem természetesen azóta sem szakadt meg, csak –mint ahogyan korábban fogalmaztam– erősen plátóivá degradálódott. A kiadványok száma ugyanis (ha nem csak a magyar piacot számítjuk, már pedig az internet elterjedésével a magamfajta popkult-fanatikusok számára igencsak megnyílt a világ) hatalmasra növekedett, a pénztárcám pedig évről évre egyre csak vékonyodni látszik. Amikor tudok, persze befektetek friss megjelenésekbe, azonban bevallom, meglehetősen kényes ízlésemet nagyon kevés hazai kiadó volt eddig képes kielégíteni. Mint ahogyan az irodalomban és a filmekben, a képregények világában is leginkább a nem mindennapi, sötét, misztikus, furcsa dolgokat keresem, és leginkább az olyan alkotók munkái tudnak rám hatást gyakorolni, mint Charles Burns, Daniel Clowes, Richard Sala, Al Columbia, Dave McKean, vagy épp Ben Templesmith. Rajtuk kívül főként az amerikai underground képregények hőskorának alkotóit favorizálom, mint például Robert Crumb, vagy épp a későbbi generációhoz tartozó Peter Bagge. (Ezt a vonalat egyébként szerintem relatíve jól képviselte hazánkban az azóta jobblétre szenderült Kretén magazin, vagy a brutálisabb Morbid, melyeknek hiányát azóta is nyögi a magyar képregény-ipar.) A szuperhősöket azonban világ életemben ki nem állhattam, és a Watchmen-en, a Punisher-en, az erősebb Batman sztorikon, valamint a Spawn képregényeken kívül nem is igazán tudnék olyan szuperemberes sztorit mondani, ami képes lekötni fél óránál tovább. (A Transmetropolitan véleményem szerint nem épp ebbe a kategóriába tartozik, de annál sosem lesz jobb képregény, ez tény). A lista persze nem teljes, napestig sorolhatnám az egyik kategóriába sem skatulyázható kedvenceket.(Hergé, Moebius, egyéb klasszikusok, stb., stb…) Mindezt csak azért tartottam fontosnak tisztázni az elején, hogy mindenki számára érthető legyen, milyen szemszögből, miért, és hogyan kritizálok majd a továbbiak folyamán bizonyos kiadványokat. Sok, hazai hardcore gyűjtővel ellentétben ugyanis a szuperhős-univerzumok helyett inkább a grafikus novellák, a kísérleti képregények, illetve az egyéb, elbaszott projektek képesek megfogni, ezek felé húz igazán a szívem. Szóval, ha valakinek sikerülne ezzel a most induló sorozattal a lelkébe taposnom, előre is elnézést kérek! (Nem.) Ugorjunk tehát ahhoz a részhez, ami talán mindenkit jobban érdekel.

Mi alapján válogattam össze a listában szereplő, elemzésre került kiadványokat?

Nos, a válasz roppant egyszerű! Besétáltam a legközelebbi újságárushoz, és amit a polcon bármilyen okból kifolyólag érdekesnek találtam, azt megvásároltam és elolvastam. Kivételt képez ez alól a listán négy kiadvány, egyet ugyanis ajándékba kaptam egy barátomtól (ez egy korábbi, nyáron megjelent füzet), másik hármat pedig (mint ahogy azt már korábban említettem) a decemberi Hungarocomixról sikerült beszerez(tet)nem.

És hogy mi a közös ezekben a magazinokban/kötetekben? Mindegyik magyar nyelvű megjelenés, amihez újságosnál, könyvesboltban, vagy az interneten keresztül bárki játszi könnyedséggel hozzáférhet. Amiben különböznek, az a kiadás módja, hiszen hivatalos kiadói magazinnal és szerzői kiadásban megjelentetett „fanzinnel” is találkozhatunk a listán, valamint alkotók nemzetisége sem egységes, hiszen, míg a lapok egy része „echte ungarische” megjelenés, addig a másik felük magyar fordításban napvilágot látott, tengerentúli produktum.

Nos, most, hogy így cirka két oldalban sikerült mindent tisztába tennünk, vágjunk is bele.

1. Iron Lady Arcanum 6.-7.

Nem is tudom igazán, hol kezdjem a mondandómat a nyár eleje óta futó Iron Lady Arcanum sorozattal kapcsolatban. Talán ott, hogy mikor nagyjából év elején először olvastam arról, hogy Hosszú Katinka, azóta többszörös olimpiai bajnok úszó képregényt rajzoltat magáról, melyben emberfeletti képességekkel ironlady7.jpgruháztatja fel saját alteregóját, nos, akkor egy kicsit (hogy is fogalmazzak, hogy ne azonnal egy teljes ország gyűlöljön meg egy emberként?), hát, úgy éreztem, ezt talán mégsem kellene. Félreértés ne essék, nem áll módomban vitatni Hosszú sportteljesítményét, és azt sem, hogy amit kőkemény munkával sikerült elérnie, tiszteletre méltó és abszolúte becsülendő. Ettől függetlenül azonban úgy gondolom, a dolgoknak valahol mégis kellene, hogy legyen egy határa. Képzeljük el például, milyen lenne, ha bármely másik élvonalbeli sportolónk, esetleg egy, az élet más területein jeleskedő, mondjuk a tudományok bármely formájában kiemelkedő teljesítményt nyújtó személy fogadna bér-rajzolókat és írókat annak érdekében, hogy jó pénzért csináljanak belőle szuperhőst. (Egy Batmanbe oltott Csányi Vilmos mondjuk elég menő lenne)

Persze Hosszú Katinka elismerésre méltó sportteljesítménye mellett nem pusztán az úszás, de személyi kultusz brand-építés területén is verhetetlennek bizonyult hazai viszonylatban. Honlapját végigböngészve láthatjuk, hogy se szeri, se száma a nevével és a személye köré épült márka logójával (Iron Lady / Iron Nation) fémjelzett termékeknek. Pólók, bögrék, ruházat, táplálék-kiegészítő, na meg persze a szóban forgó, havonta megjelenő képregény. Novemberben úgy döntöttem, teszek egy próbát, és egy hipermarketes bevásárlótúrám során az újságos részlegen felmarkoltam egyet  az éppen akkor aktuális, hatodik számból.

 

Nos, először is kezdeném a képregény pozitív oldalának bemutatásával, hiszen úgy gondolom, ez lesz az elemzés rövidebb fele. Határozottan meglepett például, hogy a magazin úgy kerül az újságospolcokra, hogy a felületi sérülések elkerülése érdekében minden egyes példány külön be van fóliázva. Tisztában vagyok azzal, hogy ez afféle parasztvakító apróság, azonban mégis ad valamiféle exkluzivitást a kiadvány küllemének, sokkal komolyabban vehetőnek, sokkal egyedibbnek tűnik piaci viszonylatban. Elég egy pillantást vetni rá, és rögtön azt sugallja, hogy itt bizony nem egy afféle Garfield-hoz hasonlatos, gyermeteg, eldobható marhasággal van dolgunk, hanem igazi gyűjtői darabbal (Az, hogy több hipermarketben az eredetileg együtt 1600 forintért árusított első és második számot nemrég 80 forintért vágták hozzá a gyanútlan vásárlóhoz, már nem feltétlenül ennyire jó jel, de erről majd később…). Ehhez hozzájárul a szépen kidolgozott, mutatós borító is, valamint, az, hogy a kiadványt pazar, csillogó papírra nyomták, ami ma már egyébként nem ritka, sőt, mondhatni elvárható sztenderddé vált a kilencvenes évek és a kétezres évek elejének kiadványaival ellentétben, mikor a legtöbb képregény még újrahasznosított wc-papíron jelent meg. (Erre a külsőségre a következőkben, más kiadványok kapcsán még visszatérek.) Nos, a jó tulajdonságok véleményem szerint a külcsín ezen apróságaiban ki is merülnek, és itt most megjegyezném, hogy habár a védőfóliás csomagolást pozitívumként emeltem ki, ennek ellenére, miután belelapozunk a kiadványba, rájöhetünk, hogy ez sem több egyszerű marketingfogásnál. Hiszen ahogy említettem, egyfajta exkluzivitást sugall, rögtön azt a benyomást keltve, hogy Katinkáék bizony nem szarral gurigáznak és itt egy igényes, véletlenül sem reklámcélból létrejött kiadványról van szó. Aztán persze mikor belelapozunk a magazinban, rájövünk, hogy átbasztak… A külcsín ugyanis egyértelműen a belbecs rovására ment, a tartalom…. Hááát…

Kezdeném talán azzal, hogy az Iron Lady Arcanum sztorijába úgy bekapcsolódni, hogy az elmúlt hónapokban már öt szám lepörgött belőle, meglehetősen nehéz. Az aktuális lapszám elején semmiféle magyarázatot nem találunk azzal kapcsolatban, hogy mi történt a korábbi epizódok során (pedig ez folytatásos képregények esetében ugyebár bevett szokás), magából az epizód történetéből pedig egyszerűen képtelenség arra következtetni, hogyan is állhat össze a két szálon futó sztori. Igaz, az utolsó oldalon olvashatunk egy rövid ismertetőt, de az véleményem szerint édeskevés. Van persze az első oldalon magyarázat helyett egy szemrevaló, egész oldalt betöltő Iron Nation toborzó reklám: „Csatlakozz Te is a közösséghez!” szlogennel (vásárolj minél többet!), ezzel is azt sugallva, hogy a leheletnyi vastagságú füzet tulajdonképpen afféle reklámújság, amiért még fizetünk is az újságosnál. Nem ez az egyetlen hirdetés ugyanis, a hetedik szám több kockáján is találkozhatunk többé-kevésbé bújtatott termékelhelyezéssel, rejtett buzisör (alkoholmentes radler) reklámjának formájában.

15592600_1035727186538868_1279477934_n.jpg

Amennyit segítség nélkül sikerült az egész háttértörténetből a hatodik és hetedik számok végigpörgetésével kihámoznom: A képregény univerzumában két párhuzamos dimenzió, napjaink valósága és Norion fiktív világa létezik. Az előbbiben Hosszú Katinka saját maga karakterekét testesíti meg, míg a másikban egy különleges képességekkel megáldott szuper-fantasy figura, Iron Lady formájában jelenik meg. Mindkét világban valamiféle gonosz erők munkálkodnak, az egyikben sötét, öltönyös ügynökök (Gyárfás-alteregó és klónserege), míg a másikban tipikus fantasy lények közé zárt erőkként manifesztálódva. Valahol ez az egész nyilvánvalóan összekapcsolódik, de egyszerűen a birtokomban lévő két szám alapján képtelen voltam rájönni arra, hogy pontosan hol és hogyan, valamint hogy a jól kitervelt ön-promóción kívül mi értelme is lesz ennek a sztorinak. Határozottan negatív strigulaként rónám fel ide azt is, hogy a 800 forintos árért cserébe egy öt perc alatt simán átlapozható, felületes történetet kapunk, kidolgozatlan dialógusokkal, különösebb magyarázatot biztosító szövegbuborékok nélkül. A rajzok minősége változó, itt-ott meglehetősen elnagyoltak a kockák, máshol pedig szépen kidolgozottak. (Itt persze ne valamiféle Geoff Darrow-i, Hard Boiled szintű kidolgozottságra számítsunk…) A legtöbb energiát az alkotók talán a létező, budapesti helyszínek kivitelezésébe fektették, ami természetesen érthető, hiszen az ember valahogy mindig szívesebben olvas egy olyan történetet, aminek azáltal, hogy egy általa jól ismert, hétköznapi helyen játszódik, úgy érzi, részesévé válhat. A digitális utómunka (itt főként a színezésre gondolok) szép, különösebb kívánnivalót nem hagy maga után.

Összességében talán annyit mondanék erről a kiadványról, hogy ha nem kifejezetten afféle marketing-szagú pót-produktum lenne, és egy kissé több időt, több energiát fektetnének bele a készítők, még talán érdekes is lehetne a maga módján. Valami olyasmi módon, mint ahogyan minden idők egyik legelbaszottabb videójátéka, a kosárlabda-játékos Shaquille O’Neal-t kung-fu szuperharcosként szerepeltető Shaq-Fu is szórakoztató, de ez most mellékes. Ha mondjuk nem havonta, hanem kéthavonta jelenne meg egy szám, abban az esetben talán egy kevésbé összecsapott, vastagabb, olvasmányosabb, kevésbé töredezett és értelmezhetetlen sztorit foghatnánk a kezünkbe, így azonban ez véleményem szerint nemhogy kevés, de totálisan értelmetlen is. Propaganda és marketing, amiért ráadásul önként és dalolva fizetünk ki 800 forintot, amiből akár két doboz sört, vagy valami csöves cigit is vehetnénk. A végére pedig már csak egyetlen kérdésem maradt: mégis mit szólna mindehhez Margaret Thatcher, az originál Iron Lady!?

3,5/10

2. X-Embörök (A Kezdőcsapat - Baromfivész I. rész / 1956-os különszám)

xx.pngÍgy rögötön a lista második pontjaként jöjjön is egy üdítő kivétel, melyet a nemrég lezajlott Hungarocomix-on sikerült 1200 zsíros magyar forint ellenében beszereznem (Illetve mivel személy szerint rajtam kívül álló okokból nem tudtam részt venni az eseményen, egy jóbarátommal beszereztetnem).

Rögtön az elején szeretném kiemelni, hogy az X-Men univerzumban nagyjából annyira vagyok jártas, mint amennyire a Pápa lehet egy József körúti szexboltban, tehát kéretik elnézni, ha bármiféle hülyeséget írnék a kiadvánnyal kapcsolatban. Az X-Embörök ugyanis nem más, mint egy magyar viszonyok közé (egészen pontosan a Szeged környéki pusztai világba) átültetett X-Men paródia, se több, se kevesebb, ahogyan ezt maguk az alkotók is hangsúlyozzák már a képregény elején. Ahol egyébként, rendkívül szimpatikus módon (az Iron Lady-val ellentétben) egészen részletes képet festenek arról, milyen sztoriba is csöppent bele az egyszeri olvasó, akinek a korábban megjelent számok kimaradtak volna. Itt közbevetőlegesen rögtön meg is jegyezném, hogy a kimaradt epizódok pótlása ingyen és bérmentve lehetséges a képregény hivatalos oldalán, ahol digitálisan az összes lapszám végigolvasható (amikor épp hajlandó betölteni az olvasófelület), amellett, hogy a papír alapú kiadvány is megrendelhető. Nos, vágjunk is bele, pro és kontra: mi tetszett, és mi nem tetszett a szegedi illetőségű X-Men fanzin végigolvasása során? Ebben az esetben is kezdjük talán a pozitívumokkal, melyekből jelen kiadvány elemzése során –hála Istennek– többet tudok felsorakoztatni, mint a korábban górcső alá vett Vashölgy esetében.

A terjengős, informatív bevezető mellett a készítők külön figyelmet fordítottak arra is, hogy a szövegbuborékokbanx_01.jpg megjelenő, szegedi dialektusban gyakorta feltűnő, „zárt e” hangot szimbolizáló ë karakter létjogosultságát megmagyarázzák, egyszóval nem bíztak semmit a véletlenre. Ez a tendencia azután sem változik, hogy nekikezdünk a panelek olvasásának. A jól felépített, humoros párbeszédek mellett gyakorta találkozhatunk terjengősebb cselekmény-leírásokkal, melyek hozzájárulnak a teljes sztori megértéséhez. A magyar viszonyok közé átültetett mutáns-karaktereken nem mondanám, hogy halálra röhögtem magam, de azért viccesek, rajtuk, és a sztori komplex felépítésén is látszik, hogy az X-Embörök szívből készült, igazi képregény-rajongó arcok csapatmunkája. Ezt tükrözi a korábban említett, ingyenes online elérhetőség is, ami mellett a készítők azért a szép, csillogó papírra nyomott, nyomdai kivitelbe sem restelltek energiát és pénzt fektetni (Simán megállná a helyét az újságárusoknál is). A pár oldalas mellékletként a képregényhez csapott '56-os sztori egyszerű, lényegre törő, és egyáltalán nem tolakodó, nem csinál viccet a forradalom szellemiségéből, és már ebből a szempontból is többre értékelhető, mint néhány közpénzből összetákolt, gyalázatos produktum. Persze hatalmas durranásra ne számítsunk, hiszen csak afféle extra érdekesség.

Különösebb negatívumokat nem is említenék, illetve mindössze talán annyit, hogy a rajzok az én ízlésemhez mérten túlságosan is elnagyoltak, és a színezés is elég felületes, mondhatni nem annyira esztétikus. A kiadvány ebből a szempontból kissé talán a korai Morbid és Szaft magazinokban megjelent képregények világát idézi számomra, ami egyébként nem túlzottan nagy probléma, legalább egy fél óra erejéig visszarepített tizenöt évvel ezelőttre, kamaszkorom hajnalára.

x-emborok_vonulnak_2003_logoval_560.png

 

Mindent összegezve az X-Embörök egy nagyon jó kis kezdeményezés, ami azok számára is szórakoztató lehet, akiknek hozzám hasonlóan nem túlzottan sok fogalma van az X-Men univerzumról. Humorérzékkel megáldott, magyar mutáns-rajongóknak pedig véleményem szerint egyenesen kötelező darab. Egy biztos: a pár oldalas, rövid magyarázattal kiegészített, bónuszként mellékelt 1956-os hommage is többet ad már önmagában, mint amennyire az Iron Lady két száma volt képes, és azért azt hiszem, ez már önmagáért beszél. Ha távol is áll tőlem ennek a kiadványnak a világa, azért mindenféleképp jár a készítőknek a piros pont.

6/10

HAMAROSAN FOLYTATOM

A bejegyzés trackback címe:

http://dajkag.blog.hu/api/trackback/id/tr4712063851

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.