Szívkompót

2017. február 27. - dajkag

Sosem hibázok munka közben. Én vagyok a legjobb a számlázási ügyosztályon és ezt mindenki tudja, de ma valahogy mégis figyelmetlen vagyok, és egy elektronikus nyomtatványra sikerül a saját személyi számom és születési dátumom bepötyögnöm egy tarnaleleszi kisnyugdíjas adatai helyett. Mire észreveszem a hibát, addigra az űrlap már messze jár, tanácstalanul kering valahol az éterben, a főnököm pedig szinte tajtékzik a dühtől, mondván, nálunk nem lehet efféle végzetes baklövést ejteni. Mindennek megvan a maga következménye, ennek a meglehetősen kellemetlen kis malőrnek például az, hogy mától én vagyok özvegy Kovátsné, tarnaleleszi kisnyugdíjas.

maxresdefault_1.jpg

A HR-es lányok intézik a formaságokat, a szükséges papírmunka rendezése után az eredeti Kovátsné megkapja az én állásom, és mától neki kell bevinnie a még feldolgozatlan számlákat az elektronikus nyilvántartásba. Igazán sajnálom, de a szabály, az szabály, és hát én sem örülök túlzottan annak, hogy naphosszat naftalinszagú otthonkát kell hordanom és együtt kell élnem a becsípődött derekam okozta, mérhetetlen szenvedéssel. De még mindig jobban járok, mint ő, hiszen a beteges neonfény helyett végre egy csinos kis kertes ház verandáján tengethetem mindennapjaim.

A spájzban egymás hegyén-hátán sorakoznak a savanyú lében ázó, aszott zöldségek és a sűrű cukorszirupban lebegő, darabolt gyümölcsök. Elhatározom hát, hogy befőtteket fogok készíteni, eleinte a kertből betakarított, friss terményekből. Nem telik persze sokba és ráunok a nyeszlett uborkákra, fonnyad paradicsomokra, meg a poshadt őszibarackokra.

Homlokom sűrű ráncai közül ritmusra menetelő, szovjet hadosztályokat rázok ki, és a poros barázdák mélyéről az asztalra hulló, apró bakákat egy nagy befőttesüvegbe tömködöm. A szemgödreim mélyéből fakadó búvópatak savanykás vizével locsolom őket, majd az így kapott lucskos egyveleget kevés borssal és fokhagymával ízesítem. Aztán mennek is fel a polcra, a rég feledésbe merült, tavalyi marharépa-konzerv mellé.

De sajnos a ruszki kompót nem sikerül valami jóra. Az üvegben savanyodó miniatűr bakák megfonnyadnak, testük a sós létől megkeseredik, és a fekete kis mócsingokká aszott, konzervált hadosztály gyakorlatilag az enyészeté lesz, teljes mértékben fogyaszthatatlanná válik. Nem úgy az unokák mosolyából készült, édes, szirupos konzerv, melynek hozzávalóit mellkasom zörgő bordái közül kotrom ki, vigyázva arra, hogy egy csepp se menjen kárba az elkészítéskor, hiszen ez manapság igazi kuriózumnak, ritka, ínyenc csemegének számít mifelénk.

Egy idő után szépen, lassan belejövök a dologba és minden felkerül a polcra, a nagypapa sárgás műfogsora mellett napfény-ízű lében úsznak a fiatalkori nyarak, az orgonaillatú, bimbódzó szerelmek, a suhogó fűben pörgő szoknyák, a libák gágogását és a tejcsarnok zümmögését hordozó lágy, májusi szellő. Egy polccal lejjebb savanykás, fröccs-ízű folyadékban lebegnek a csonkig szívott, mezítlábas cigarettcsikkek, a vörösbortól foltos abroszok, a hasított bőr derékszíj suhogása pedig sűrű, hurutos löttyben levitálva idézi a nehezebb idők keserű emlékét. De most már minden jó, már semmi se fáj.

Amíg tudom, napról napra bővítem a polcon glédában álló relikviák sorát, hamarosan azonban nincs mit tenni, elfogynak az emlékek. Gyöngyház-nyelű bicskám rozsdás pengéjével hajszál-medreket faragok szíjas bőrömbe, a végigzuhogó könny-folyamok tiszta forrásból fakadó csermelyként mossák ki pórusaimból a legapróbb, tartósítható memóriaszilánkot is. Hiába is vakargatom azonban tovább az egymásra rakódott, sűrű szarkalábakat, hiába is kotorászok elnyűtt, molyrágta pendelyem zsebében, nem marad más választásom, saját, szikkadt testemből kell apró darabokat lemetszenem ahhoz, hogy továbbra is sikerüljön megtöltenem a sarokban halmokban tornyosuló, üres befőttesüvegeket.

A füleimmel kezdem, a gondosan lefaragott kagylók paradicsomos lében végzik. Azután az ujjaim következnek, szépen sorban, először csak a bal kezemről persze. Ezekből ropogós sóspálcika készül majd, az unokák egészen biztosan örülni fognak neki, ha legközelebb eljönnek hozzám látogatóba. Nagy kár, hogy én már csak egy kocsonyás lével töltött befőttesüveg vastag fala mögül láthatom őket, csak hát így, kipattintott szemekkel sokkal könnyebb lesz végignéznem azt, ahogyan a gyöngyház bicskát mellkasomba mártva kivájom bordáim közül a sarokban álló, ódon kakukkos óra ritmusára lüktető, hatalmasra duzzadt szívemet, és az öblös üst mélyére rejtem, melyről az idő vasfoga kissé már lerágta ugyan a piros zománcborítást, de azért a célnak még tökéletesen megfelel.

Mindeközben özvegy Kovátsné (mármint a kora ellenére meglepően idősnek tűnő adminisztrátor, akiről csak nagyon kevesen tudják, hogy valaha özvegy Kovátsné lehetett) egy kényelmetlen irodai székben a vibráló monitor előtt görnyedve arra gondol, hogy mennyire jól esne neki egy nagy adag, paradicsomos mártásban konzervált fürjtojást, azonban egyelőre nem lehet, mert a heti kötelező túlórából egészen idáig nem sikerült még egy percet sem ledolgoznia.

A bejegyzés trackback címe:

http://dajkag.blog.hu/api/trackback/id/tr1612296635

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.