Imago Faecalis

2017. június 10. - dajkag

Úgy gondolom, itt az ideje annak, hogy kissé feldobjam a társasági életem. Mostanában aggasztóan visszaesett a posztjaim elérésének aránya és a lájkok száma is meglehetősen kétségbeejtőnek mondható. Elmegyek hát egy portfólió-fotózásra, hogy lecserélhessem végre a profilképem. A fotós igazi profi, nem hiába kedvelték már az oldalát legalább háromezren.

segges02.jpg

A falu széli dögkút mellett vár, ahol egy kiszáradt fán kívül nincs semmi, csak a meszesgödörben egymásra hajigált kecske-, disznó- meg kutyatetemek égig magasodó, rothadó bábeltornya.
Nem teketóriázunk, amíg ő felállítja az állványt és elvégzi a szükséges beállításokat a kamerán, addig én egy zsebkendővel megsuvickolom a piros lakkcipőmet, megigazítom a fejemen a (kifejezetten erre az alkalomra vásárolt) szalmakalapot, kezembe kapok egy félig szétrohadt disznócsülköt, és jelentőségteljes pózba vágom magam a korhadt fa tövében. Aztán indulhat a munka.

A fényképező testén hatalmas objektív feszül, melynek a végén egy ruganyos, rózsaszín ánuszrózsa lüktet. A húscsomó a gép minden egyes kattanásával kitágul, majd újra összeszűkül, a jobban sikerült képeknél pedig híg, barna lé fröcsög belőle a kiszáradt, sárga pázsitra. Ahogy a blende kattog, a levegőt úgy tölti be egyre inkább a másnapos széklet áporodott, gyomorforgató szaga. Kezdem úgy érezni, mintha a súlyos nyári levegőbe keveredő bűz ragacsos hártyaként feszülne bőrömre, átlátszó filmrétegként vonná be az egész testem. Egy idő után kissé már olyan, mintha a förtelmes aroma saját pórusaimból párologna. Persze nem zavar, mert tudom, hogy az igazán igényes, profi munkának ez a velejárója. Egyébként is, a szag kissé elbódít, megrészegít, szabaddá tesz. A fejem elnehezül, és mintha ólommal töltött gumimatracként emelkednék a gőzölgő meszesgödör fölé, csak éteri magasságokból szemlélem a verejtékező homlokkal egyre vadabbul kattintgató fotóst, feszülő nadrágját, meg önmagam szarlében úszó, kiüresedett porhüvelyét. A születésre gondolok, meg arra hogy szeretem a kamerát, és a kamera is szeret engem.

A táguló objektív egyszer csak szilárd, élénkbarna székletet kezd kitolni a lencse mögül. A sötét kígyó a zárszerkezet minden egyes kattanásával lesz hosszabb és vastagabb, majd egy idő után furcsa formát kezd felvenni, mintha göcsörtös nyúlványok, ficánkoló férgek emelkednének ki az felszínéből. Vagy talán nem is férgek, sokkal inkább idegesen rángatózó, vékony, emberi ujjak. Csak idő kérdése, és a terebélyes, szikár ürülék egy kézzé, majd egész karrá formálódik és a kamera végbélnyílásán keresztül előtuszkolja magát önmagam fekáliából formált, kissé ragacsos, ámde tökéletes mása.

Egyre jobban kezdek kétségbe esni, próbálok a föld felé úszni, de hiába kapálózok, nem megy. Az éter csak sodor, egyre csak messzebb és messzebb emelkedem a saját testemtől.
Bélsárból materializálódott hasonmásom önmaga után bűzös, barna csíkot húzva vonszolja rücskös testét egyre közelebb védtelen, üres húsdarabként magára maradt testemhez. Ordítani próbálok, de nem jön ki hang a számon, a torkom száraz, és minden egyes kétségbeesett próbálkozással mintha önmagam is szilárd, kemény fekáliát öklendeznék. Az érzés csikarja, karistolja a nyelőcsövemet. A szarszörny ragacsos végtagjaival magához húz, simogat, ölelget, szorít. Mélyen a szemembe néz, én pedig az arcába vájt barna üregekben nem látok mást, csak rothadást és ürességet. Mármint semmit nem látok, csak érzem a magasban lebegve, ahogyan körbevon és magáévá tesz a halál savanykás lehelete, a szarszagon átérződő semmi, a tökéletes űr, a jéghideg pusztulás ragacsos aurája. Ekkor a monstrum egyetlen határozott mozdulattal ránt egyet a nyakamon és szétroppantja a csigolyámat. A hang, ahogyan a csontdarabok kicsúsznak a helyükről, leginkább egy üresen összenyomott kólásdoboz reccsenésére emlékeztet.. Fájdalmat nem érzek és még arra sincs időm, hogy a mellkasomban formálódó, halovány sikoly elhagyja a torkomat. Egyszerűen csak hirtelen mindennek vége szakad. Utolsó villanásként még látom fentről, ahogyan a szarlében bokáig tocsogó fényképész egyre izgatottabban, egyre nagyobb extázisban kattintgatja istentelen ánusz-masináját, homlokáról pedig patakokban csorog a jéghideg, csillogó verejték.

A korhadt fa alatt fekve, saját ürülékemben fetrengve térek magamhoz. Talán a tikkasztó napsütés és az erős dögszag lehet az oka annak, hogy elájultam. A fotós egy flakon vízzel locsolgatja az arcom, megnyugtat afelől, hogy minden rendben, megsimogatja a fejem, beszél hozzám, beleheli az aurám. A munka olajozottabban és profibban megy tovább, mint valaha. A fényképész teszi a dolgát, gyöngyöző homlokkal kattintgat, én pedig szívemet lelkemet beleadva fetrengek a korhadt fa tövében, a dögpiramis árnyékában, kezemben lóbálva az elmúlás által már megrágott és kiköpött malaclábat. Mindketten próbálunk úgy tenni, mintha egyikőnk sem látná a halomba dobált hullák közé vetett disznótetem súlyos csülkei alól kikandikáló, piros lakkcipőkbe bújtatott női lábakat.

A kamera imád engem, és én is imádom a kamerát.

A bejegyzés trackback címe:

http://dajkag.blog.hu/api/trackback/id/tr812584271

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.