Az Írófejedelem

2017. június 11. - dajkag

Az Írófejedelem magasba emelt, szürke, szöszös kárpittal borított karosszékében, keresztbe tett lábbal trónol, tekintetét alig láthatóan görgeti végig az alatta morajló, hangyákként rohangászó, rendezetlen tömegen, és a tájon, melynek látványától szája, mint mindig, most is lefelé görbül. Enyhe émelygést érez gyomrában, torkában formálódik a zsíros gombóc.

if01.jpg

Nem mosolyog, mert a világ kegyetlen, nem fingik elégedetten, mert olyat, itt fenn, a Parnasszosz csúcsán, az Írófejedelem mézillatú kipárolgásainak gőzében eltelve rejszoló sznobok által magasban tartott oltáron egyszerűen nem megengedett elkövetni. Orrát, mintha fejét épp egy nagy tál ürülékbe készülnének belenyomni hátulról, undorral felhúzva ül ott, és ujjaival összecsippentve a kárpitot tépkedi a szörnyűséges sikoltó ultrahangot hallató szöszdarabokat. Az érzésbe fogunk gyökerei beleremegnek, csikorogva hullanak ki szánkból a fényes csontdarabok. Az Írófejedelem csak ül, szürkésbarna zakóban, belesüppedve a szürke, szöszös karosszékbe, a karfára támasztott bal karjának ökölbe szorított kezével fejét mesterkélt pozitúrában támasztva bámul bele a világegyetembe, próbál eggyé válni az univerzum ürességével, az ősvákuummal, és közben a szeméből sugárzik a totális, maradéktalan semmi, a csúcsra járatott, istencsászári nihil. Az egyenletes, monoton szürkeség, a háborítatlan, szent és sérthetetlen unalom csimborasszója ő, az íztelen, szagtalan, ingerszegény pillanatok mágnása, a pangás királya, az élettelen kopárság netovábbja, a nagy és hatalmas Írófejedelem! Teste egy skanzen áporodott levegőjével megtöltött, egyszerű, diszkrét műanyag koporsó.

Az Írófejedelem fegyelmezetten, jól öltözötten ül, őt soha senki sem látta még szakadt pólóban, pacalpecsétes asszonyverő atlétában járni a nép közt, az írófejedelem gondosan vasalt világoskék ingben és szürke-, esetleg barna sportzakóban jött a világra, és habár édesanyja vaginája számára kissé kényelmetlennek bizonyultak a már akkor pedánsan feketére bokszolt, csillogó félcipők, azért valahogyan a derék asszonynak csak sikerült megküzdenie eme óriási feladattal –mondhatni évszázad kihívással- és mindenki nagy megkönnyebbülésére világra hozta az Írófejedelmet. Az Írófejedelmet, aki vasárnaponként talán megengedi magának azt a nyegleséget, hogy rövidujjú kockás inget öltsön, de persze minden körülmények közt odafigyel arra, hogy túlzásokba még véletlenül se essék.

Az Írófejedelem csak ül, keresztbe tett lábbal trónol, tekintetét alig láthatóan görgeti végig a tájon, melynek látványától szája, mint mindig, most is lefelé görbül. Enyhe émelygést érez gyomrában, torkában formálódik a zsíros gombóc. Nem tesz semmit, csak bámul a levegőbe, majd szürke pennájával a magasból lehajolva dedikál egy újabb, szürke papírra szürke betűkkel nyomtatott kötetet. Ára ugyan csak 3990 forint volt, de értéke, most már úgymond: felbecsülhetetlen!

Imago Faecalis

Úgy gondolom, itt az ideje annak, hogy kissé feldobjam a társasági életem. Mostanában aggasztóan visszaesett a posztjaim elérésének aránya és a lájkok száma is meglehetősen kétségbeejtőnek mondható. Elmegyek hát egy portfólió-fotózásra, hogy lecserélhessem végre a profilképem. A fotós igazi profi, nem hiába kedvelték már az oldalát legalább háromezren.

segges02.jpg

A falu széli dögkút mellett vár, ahol egy kiszáradt fán kívül nincs semmi, csak a meszesgödörben egymásra hajigált kecske-, disznó- meg kutyatetemek égig magasodó, rothadó bábeltornya.
Nem teketóriázunk, amíg ő felállítja az állványt és elvégzi a szükséges beállításokat a kamerán, addig én egy zsebkendővel megsuvickolom a piros lakkcipőmet, megigazítom a fejemen a (kifejezetten erre az alkalomra vásárolt) szalmakalapot, kezembe kapok egy félig szétrohadt disznócsülköt, és jelentőségteljes pózba vágom magam a korhadt fa tövében. Aztán indulhat a munka.

A fényképező testén hatalmas objektív feszül, melynek a végén egy ruganyos, rózsaszín ánuszrózsa lüktet. A húscsomó a gép minden egyes kattanásával kitágul, majd újra összeszűkül, a jobban sikerült képeknél pedig híg, barna lé fröcsög belőle a kiszáradt, sárga pázsitra. Ahogy a blende kattog, a levegőt úgy tölti be egyre inkább a másnapos széklet áporodott, gyomorforgató szaga. Kezdem úgy érezni, mintha a súlyos nyári levegőbe keveredő bűz ragacsos hártyaként feszülne bőrömre, átlátszó filmrétegként vonná be az egész testem. Egy idő után kissé már olyan, mintha a förtelmes aroma saját pórusaimból párologna. Persze nem zavar, mert tudom, hogy az igazán igényes, profi munkának ez a velejárója. Egyébként is, a szag kissé elbódít, megrészegít, szabaddá tesz. A fejem elnehezül, és mintha ólommal töltött gumimatracként emelkednék a gőzölgő meszesgödör fölé, csak éteri magasságokból szemlélem a verejtékező homlokkal egyre vadabbul kattintgató fotóst, feszülő nadrágját, meg önmagam szarlében úszó, kiüresedett porhüvelyét. A születésre gondolok, meg arra hogy szeretem a kamerát, és a kamera is szeret engem.

A táguló objektív egyszer csak szilárd, élénkbarna székletet kezd kitolni a lencse mögül. A sötét kígyó a zárszerkezet minden egyes kattanásával lesz hosszabb és vastagabb, majd egy idő után furcsa formát kezd felvenni, mintha göcsörtös nyúlványok, ficánkoló férgek emelkednének ki az felszínéből. Vagy talán nem is férgek, sokkal inkább idegesen rángatózó, vékony, emberi ujjak. Csak idő kérdése, és a terebélyes, szikár ürülék egy kézzé, majd egész karrá formálódik és a kamera végbélnyílásán keresztül előtuszkolja magát önmagam fekáliából formált, kissé ragacsos, ámde tökéletes mása.

Egyre jobban kezdek kétségbe esni, próbálok a föld felé úszni, de hiába kapálózok, nem megy. Az éter csak sodor, egyre csak messzebb és messzebb emelkedem a saját testemtől.
Bélsárból materializálódott hasonmásom önmaga után bűzös, barna csíkot húzva vonszolja rücskös testét egyre közelebb védtelen, üres húsdarabként magára maradt testemhez. Ordítani próbálok, de nem jön ki hang a számon, a torkom száraz, és minden egyes kétségbeesett próbálkozással mintha önmagam is szilárd, kemény fekáliát öklendeznék. Az érzés csikarja, karistolja a nyelőcsövemet. A szarszörny ragacsos végtagjaival magához húz, simogat, ölelget, szorít. Mélyen a szemembe néz, én pedig az arcába vájt barna üregekben nem látok mást, csak rothadást és ürességet. Mármint semmit nem látok, csak érzem a magasban lebegve, ahogyan körbevon és magáévá tesz a halál savanykás lehelete, a szarszagon átérződő semmi, a tökéletes űr, a jéghideg pusztulás ragacsos aurája. Ekkor a monstrum egyetlen határozott mozdulattal ránt egyet a nyakamon és szétroppantja a csigolyámat. A hang, ahogyan a csontdarabok kicsúsznak a helyükről, leginkább egy üresen összenyomott kólásdoboz reccsenésére emlékeztet.. Fájdalmat nem érzek és még arra sincs időm, hogy a mellkasomban formálódó, halovány sikoly elhagyja a torkomat. Egyszerűen csak hirtelen mindennek vége szakad. Utolsó villanásként még látom fentről, ahogyan a szarlében bokáig tocsogó fényképész egyre izgatottabban, egyre nagyobb extázisban kattintgatja istentelen ánusz-masináját, homlokáról pedig patakokban csorog a jéghideg, csillogó verejték.

A korhadt fa alatt fekve, saját ürülékemben fetrengve térek magamhoz. Talán a tikkasztó napsütés és az erős dögszag lehet az oka annak, hogy elájultam. A fotós egy flakon vízzel locsolgatja az arcom, megnyugtat afelől, hogy minden rendben, megsimogatja a fejem, beszél hozzám, beleheli az aurám. A munka olajozottabban és profibban megy tovább, mint valaha. A fényképész teszi a dolgát, gyöngyöző homlokkal kattintgat, én pedig szívemet lelkemet beleadva fetrengek a korhadt fa tövében, a dögpiramis árnyékában, kezemben lóbálva az elmúlás által már megrágott és kiköpött malaclábat. Mindketten próbálunk úgy tenni, mintha egyikőnk sem látná a halomba dobált hullák közé vetett disznótetem súlyos csülkei alól kikandikáló, piros lakkcipőkbe bújtatott női lábakat.

A kamera imád engem, és én is imádom a kamerát.

Dinamikus Növekedés


Három hónap munkanélküliség után végre állást találok egy dinamikusan növekvő cégcsoport belvárosi irodájában. Eleinte minden kifogástalan, aztán két hét után észreveszem, hogy valami nagyon nincs rendben. Mármint nem a munkahellyel kapcsolatban, hanem velem. A gyomrom az átlagosnál is többet csikar, és alhasi tájékon apró, feszes duzzanatokat fedezek fel, melyek a bőröm alatt bújnak meg, és napról napra egyre nagyobbnak és keményebbnek tűnnek. Nyilván sikerült valami nyavaját összeszednem a munkahelyi klotyón, ahol az időm nagy részét töltöm csak azért, hogy ne kelljen dolgoznom...Fasza.

8.jpg

Az orvos a beleimről készült röntgenfelvételt nézi és csak a fejét csóválja.
Közli, hogy egy dinamikusan növekvő cégcsoport indult fejlődésnek a testemben, és sajnos, ha a progresszió ilyen ütemben folytatódik tovább, nem túlzottan jók a kilátásaim.
-Tudja, kedves uram, ez rossz hír, nagyon rossz hír! Az antrumcsatornáját szinte teljesen eltömítették a pénzügyi osztályvezetők. Ráadásul gyomorcsuklójában is betokozódott business menedzsereket vélek felfedezni. Ha ez így megy tovább, hamarosan búcsút mondhat a szilárd tápláléknak és kizárólag pürésített profitot fogyaszthat majd vacsorára... Persze, emiatt nem kell sokáig aggódnia, hiszen pusztán hónapok kérdése, és nagy valószínűséggel meghal.

Ahogy telnek a napok, a helyzet egyre csak rosszabb és rosszabb lesz, egy idő után a gazdasági osztály fejesei a vakbelemben úgy döntenek, hogy érdemes lenne kibővíteni a cég tevékenységi körét és újabb territóriumok felé orientálódni. A vállalat tehát franchise jelleggel átterjed a légzőszerv-rendszeremre és a májam környékére is.

Alig kapok reggelente levegőt. A tüdőmben létesített dohányzóhelyiség tömve van a nyakuknál kigombolt, rózsaszín ingben és kék sportzakóban feszítő yuppiek-kal, akik egy szál cigaretta mellett beszélik meg a napi feldolgozott adatmennyiség okozta orgazmikus örömöket, meg azt, hogy mennyire szar is mostanában az időjárás. Néha-néha felköhögök egyet, ilyenkor a zsebkendőbe köpött figurát hüvelykujjammal addig trancsírozom, amíg egy ragacsos, barnásvörös masszán kívül nem marad belőle más, csak egy undorító, lucskos sportzakó, meg egy gusztustalan makkos cipő. Aztán persze mindig elszomorodok és átkozom magam. Talán nem önszántából költözött a tüdőmbe. Talán családja volt, gyermekei, akiket etetni kellett. Ő is csak fizetésből élt, mint bárki más a világon.

Alig két hónap, és teljesen használhatatlannak érzem magam. A vizeletemből ipari mennyiségű kokaint mutat ki az orvos, a véremben pedig már mérni sem lehet az egyre csak növekvő GDP-t. A kegyelemdöfést legyengült testemnek azonban az a pillanat adja meg, mikor a barátnőm lelép egy team leader-rel a számviteli csoportból, aki csókolózás közben a szájüregemen át mászik be a testébe, és olyan gusztustalan marhaságokkal beszéli tele a fejét, mint hogy "nem csak a vállalat kelet-magyarországi divíziója és a fizetése az, ami esténként is aktívan növekszik."

Az életem romokban hever, nem tehetek mást, elmegyek az anyakönyvi hivatalba és véglegesen csődöt jelentek. A velem szemben ülő ügyintéző átolvassa a gondosan kitöltött formanyomtatványt, alig hallhatóan sóhajt egyet, majd hüvelykujjával addig trancsírozza testem, amíg egy ragacsos, barnásvörös masszán kívül nem marad belőlem semmi más, csak egy gusztustalan, divatja múlt makkos cipő.

Tavaszi megjelenések

Ebben a hónapban két nyomtatásban megjelenő magazinban is olvashattok tőlem egy-egy írást. Az egyikben egy barátommal közösen írt novellát, a másikban meg egy recenziót a Providence című képregényről. Jelenleg még mindkettő rendelhető.
Az egyik innen: http://magazin.theblackaether.com/megrendeles/
A másik meg innen: http://www.azilum.net/

17022451_884917398317710_7379652016718270799_n.jpg

Szívkompót

Sosem hibázok munka közben. Én vagyok a legjobb a számlázási ügyosztályon és ezt mindenki tudja, de ma valahogy mégis figyelmetlen vagyok, és egy elektronikus nyomtatványra sikerül a saját személyi számom és születési dátumom bepötyögnöm egy tarnaleleszi kisnyugdíjas adatai helyett. Mire észreveszem a hibát, addigra az űrlap már messze jár, tanácstalanul kering valahol az éterben, a főnököm pedig szinte tajtékzik a dühtől, mondván, nálunk nem lehet efféle végzetes baklövést ejteni. Mindennek megvan a maga következménye, ennek a meglehetősen kellemetlen kis malőrnek például az, hogy mától én vagyok özvegy Kovátsné, tarnaleleszi kisnyugdíjas.

maxresdefault_1.jpg

A HR-es lányok intézik a formaságokat, a szükséges papírmunka rendezése után az eredeti Kovátsné megkapja az én állásom, és mától neki kell bevinnie a még feldolgozatlan számlákat az elektronikus nyilvántartásba. Igazán sajnálom, de a szabály, az szabály, és hát én sem örülök túlzottan annak, hogy naphosszat naftalinszagú otthonkát kell hordanom és együtt kell élnem a becsípődött derekam okozta, mérhetetlen szenvedéssel. De még mindig jobban járok, mint ő, hiszen a beteges neonfény helyett végre egy csinos kis kertes ház verandáján tengethetem mindennapjaim.

A spájzban egymás hegyén-hátán sorakoznak a savanyú lében ázó, aszott zöldségek és a sűrű cukorszirupban lebegő, darabolt gyümölcsök. Elhatározom hát, hogy befőtteket fogok készíteni, eleinte a kertből betakarított, friss terményekből. Nem telik persze sokba és ráunok a nyeszlett uborkákra, fonnyad paradicsomokra, meg a poshadt őszibarackokra.

Homlokom sűrű ráncai közül ritmusra menetelő, szovjet hadosztályokat rázok ki, és a poros barázdák mélyéről az asztalra hulló, apró bakákat egy nagy befőttesüvegbe tömködöm. A szemgödreim mélyéből fakadó búvópatak savanykás vizével locsolom őket, majd az így kapott lucskos egyveleget kevés borssal és fokhagymával ízesítem. Aztán mennek is fel a polcra, a rég feledésbe merült, tavalyi marharépa-konzerv mellé.

De sajnos a ruszki kompót nem sikerül valami jóra. Az üvegben savanyodó miniatűr bakák megfonnyadnak, testük a sós létől megkeseredik, és a fekete kis mócsingokká aszott, konzervált hadosztály gyakorlatilag az enyészeté lesz, teljes mértékben fogyaszthatatlanná válik. Nem úgy az unokák mosolyából készült, édes, szirupos konzerv, melynek hozzávalóit mellkasom zörgő bordái közül kotrom ki, vigyázva arra, hogy egy csepp se menjen kárba az elkészítéskor, hiszen ez manapság igazi kuriózumnak, ritka, ínyenc csemegének számít mifelénk.

Egy idő után szépen, lassan belejövök a dologba és minden felkerül a polcra, a nagypapa sárgás műfogsora mellett napfény-ízű lében úsznak a fiatalkori nyarak, az orgonaillatú, bimbódzó szerelmek, a suhogó fűben pörgő szoknyák, a libák gágogását és a tejcsarnok zümmögését hordozó lágy, májusi szellő. Egy polccal lejjebb savanykás, fröccs-ízű folyadékban lebegnek a csonkig szívott, mezítlábas cigarettcsikkek, a vörösbortól foltos abroszok, a hasított bőr derékszíj suhogása pedig sűrű, hurutos löttyben levitálva idézi a nehezebb idők keserű emlékét. De most már minden jó, már semmi se fáj.

Amíg tudom, napról napra bővítem a polcon glédában álló relikviák sorát, hamarosan azonban nincs mit tenni, elfogynak az emlékek. Gyöngyház-nyelű bicskám rozsdás pengéjével hajszál-medreket faragok szíjas bőrömbe, a végigzuhogó könny-folyamok tiszta forrásból fakadó csermelyként mossák ki pórusaimból a legapróbb, tartósítható memóriaszilánkot is. Hiába is vakargatom azonban tovább az egymásra rakódott, sűrű szarkalábakat, hiába is kotorászok elnyűtt, molyrágta pendelyem zsebében, nem marad más választásom, saját, szikkadt testemből kell apró darabokat lemetszenem ahhoz, hogy továbbra is sikerüljön megtöltenem a sarokban halmokban tornyosuló, üres befőttesüvegeket.

A füleimmel kezdem, a gondosan lefaragott kagylók paradicsomos lében végzik. Azután az ujjaim következnek, szépen sorban, először csak a bal kezemről persze. Ezekből ropogós sóspálcika készül majd, az unokák egészen biztosan örülni fognak neki, ha legközelebb eljönnek hozzám látogatóba. Nagy kár, hogy én már csak egy kocsonyás lével töltött befőttesüveg vastag fala mögül láthatom őket, csak hát így, kipattintott szemekkel sokkal könnyebb lesz végignéznem azt, ahogyan a gyöngyház bicskát mellkasomba mártva kivájom bordáim közül a sarokban álló, ódon kakukkos óra ritmusára lüktető, hatalmasra duzzadt szívemet, és az öblös üst mélyére rejtem, melyről az idő vasfoga kissé már lerágta ugyan a piros zománcborítást, de azért a célnak még tökéletesen megfelel.

Mindeközben özvegy Kovátsné (mármint a kora ellenére meglepően idősnek tűnő adminisztrátor, akiről csak nagyon kevesen tudják, hogy valaha özvegy Kovátsné lehetett) egy kényelmetlen irodai székben a vibráló monitor előtt görnyedve arra gondol, hogy mennyire jól esne neki egy nagy adag, paradicsomos mártásban konzervált fürjtojást, azonban egyelőre nem lehet, mert a heti kötelező túlórából egészen idáig nem sikerült még egy percet sem ledolgoznia.

A közelmúltban megjelent kritikáim

Amíg nem kerül újabb novella publikálásra az oldalon, addig az alábbi oldalakon megjelent kritikáimból/ajánlóimból szemezgethettek kedvetekre:

-H.P Lovecraft, Edward Lee, és a sorsára hagyott villamoskocsi esete - Trolley No. 1852 (The Black Aether Online, 2017. 01. 21.)

-Szűcs-Budai: Café Postnuclear (Képregények.net, 2017.01.31.)

-Világvégi Mesék (Képregények.net, 2017.01.24.)

-Kittenberger-.Fabrique én Belgique (Képregények.net, 2017.01.15.)

-Szabó Levente: Irreverzibilis (Képregények.net, 2017.01.10.)

-Hegedűs Márton: Slusszkulcs Klán (Képregények.net, 2017.01.06.)

Hamarosan novellák és bejelentések tömkelegével érkezem majd, addig mindenki nyugodjon le!

Szubjektív képregényszemle #01.

Bevezető és hazai megjelenések 1. (2016 november-december)

Noha korábbi írásaim során sosem hangoztattam, azonban tudni érdemes rólam, hogy nagy képregény-rajongó vagyok, még annak ellenére is, hogy az utóbbi időben meglehetősen gyér hazai megjelenéseket nem igazán követem nyomon. Valahogy ebben az éven azonban úgy vettem észre, kissé talán ismét fellendült a képregény-publikációk száma, és piacra került néhány olyan kiadvány, amelyről ilyen vagy olyan formában, de úgy érzem, érdemes véleményt formálnom. Ebben a cikkben a hazai újságos standokon kapható, hivatalos megjelenések egy részét szeretném górcső alá venni, illetve becsúszik majd három kakukktojás is, melyeket a december 10.-én tartott Hungarocomix-ról sikerült beszerezni.

alap.jpg

Tovább

Bizarro fiction röviden...

…avagy a kapcsolat Lovecraft kozmikus horrorja és az Auschwitzi Seggmanók posztmodern iszonyata közt.

"(...) Szóval tulajdonképpen mi is az a bizarro fiction és miben különbözik olyan egyéb, maguknak a hosszú évek01_6.jpg során talán valamivel nagyobb reputációt kivívó irodalmi irányzatoktól, mint a horror-, a weird-, az abszurdista-, vagy épp a szürrealista fikció? Meglehetősen nehéz definiálni, azonban talán úgy fogalmaznék, hogy a bizarro amellett, hogy főként az említett zsánerek erőteljes karakterisztikájából átemelt komponensekből építgeti alapjait, olyan egyéb helyekről meríti ihletét, mint az erősen álomszerű, szürrealista elemekkel operáló Lynch-, Cronenberg-, Gilliam-, vagy épp Jodorowski-filmek, netán a korábban már emlegetett zs-kategóriás akció-horror-pornó-stb. gyöngyszemek földalatti világa."

Megjelent egy esszém a The Black Aether online-on, témája a bizarro fiction, mint kortárs irodalmi műfaj és a Lovecrafti horror kapcsolata. Azoknak is ajánlom, akiktől Lovecraft munkássága esetleg távolabb áll, de érdeklődnek a modern irodalmi trendek iránt, vagy nem idegen tőlük az abszurdizmus, a szürrealizmus, a weird világa. A jövőben egy előre láthatólag 3-4 hetente jelentkező Lovecrafti bizarro könyvajánló-sorozatom is olvasható lesz az oldalon, ami elég sok érdekes dolgot fog felölelni, szóval én a helyetekben figyelném a The Black Aether oldalát!

A TELJES CIKKET IDE KATTINTVA OLVASHATOD!

(relatíve) friss hírek

Azt leszámítva, hogy mostanában legalább három olyan projekten dolgozom, aminek leghamarabb is valamikor a jövő évben lesz kézzelfogható eredménye, történt pár dolog a közelmúltban, amiről úgy érzem, érdemes veletek megosztanom.

1.: A korábban valami érthetetlen okból az Index főoldalon kikötő Indiana Jones és a Földszinti Kéjláda Bitorlói című írásom (lentebb olvasható) megjelent angol fordításban az amerikai illetőségű The New Absurdist oldalán. Ha kíváncsi vagy rá, itt olvashatod: Whores of The Rusty Mailbox

2.: Megjelent a Micro Aether szeptemberi/októberi összevont száma, melyben két rövid novellám is olvasható. Mindkét írás H.P. Lovecraft egy-egy művéhez köthető szoros, illetve kevésbé szoros szálakkal. A Test a Mélyből című novella a The Temple egyfajta újragondolása, míg Az Utolsó Metró névre keresztelt írást a Pickman's Model című rövid történet ihlette. A digitális magazint az alábbi linkre kattintva tudjátok több formában is letölteni, vagy végiglapozni az issu.com-on

Micro Aether 2016. szeptember/október LETÖLTÉS

3.: Még elég kezdeti stádiumban van ugyan a dolog, de elindult a hivatalos, .hu domaines honlapon. Meglepő módon az alábbi címen tudjátok elérni: http://dajkag.hu

Folyamatos fejlesztés alatt áll, de egyszer majd csak kész lesz. (Mint a munkáim 80%-a...)