Irodista barátság

2016. július 31. - dajkag

Tegnap délelőtt a munkahelyi mosdóban dolgom végezte után találtam egy hullát. Az egyik wc fülkében ült, feje hátrabukva a falat támasztotta, üveges szemeiben visszatükröződött a plafonon pislákoló neoncső beteges, zöldessárga fénye. Arca hideg volt és kék, mint a piszoárban olvadozó fertőtlenítő tabletta, bőre alatt titkos alagutakként húzódó ereit pedig nagy valószínűséggel saját kezével sikerült felmetélnie. Az ezt bizonyító, élesre reszelt plasztik belépőkártya vérbe fagyva még mindig ott hevert mellette a kövezeten, a wc kefe közvetlen szomszédságában.

ilik01.jpg

Furcsa, gondoltam magamban, hiszen a wc-ket általában négyóránként, azaz munkaidőben naponta legalább háromszor takarítják, ez a szerencsétlen azonban gyűrött, alvadt vérfoltos ingében, meglazult nyakkendőjével mégis úgy nézett ki, mintha már napok óta ülne ugyanebben a fájdalmas pozícióban a csillogó fehér porcelánkagylón, bámulva a mennyezetet.

Igazi, meleg szívű fickó hírében állok, és hát most sem tudtam parancsolni a lelkem sötét kamráiból felzubogó érzelmeknek. Olyannyira megsajnáltam ezt a sorsára hagyott, élettelen hústömeget, hogy kissé rendbe tettem a külsejét a mosdókagylónál, és bevittem magammal az irodába. Lopva kilestem a folyosóra, és egy alkalmas pillanatban, mikor senki nem volt a láthatáron és nem hallottam a távolban a pittyegő belépőkártyák futurisztikus zajának visszhangzását, a hátamra kaptam hideg testét és bevonszoltam magammal a légkondicionált munkatérbe. A folyosó szürke padlószőnyegén teste vastag, sötét vércsíkot húzott maga után, de ez már legyen az éjszakás takarító gondja, gondoltam magamban.

Szerencsém volt, a napi adatmennyiségben lubickoló munkatársaim túlzottan el voltak merülve a fájlok végtelennek tűnő mélységeiben és tudomást sem vettek az én kis öncélú gerillaakciómról. A hullát tehát az irodán keresztülrángatva az asztalom mellett árválkodó, kissé már kopott, de a célnak teljesen megfelelő szürke forgószékbe ültettem, a végtelen adathalmazoktól vibráló, lapos képernyőjű monitor elé, és egy darabig figyeltem, milyen békésen ül ott és mered az arcára tapadó, jéghideg fény forrásának egyenesen az epicentrumába. Szemeiben excel táblák végtelennek tűnő sorai tükröződtek, az arcára aszalódott, papírszerű bőr pedig mintha kissé kisimult és megelevenedett volna a monitorról vészjóslóan tekergő mérgeskígyókként lemászó karaktersorok láttán. De hiába vártam persze, a mellettem ülő test továbbra sem volt hajlandó megmozdulni. Nem is gondolhattam komolyan, hogy valaha is meg fog, hiszen mégis csak egy akkor már napok óta élettelen, jéghideg holttest ült mellettem, egy elhasználódott, megüresedett, és eldobott földi porhüvely, semmi több. Ez azért valljuk be, kissé lehangolt.

Aznap este csak nagyon nehezen sikerült elaludnom. A levegőtlen szobában saját izzadtságomban pácolódva forgolódtam félálomban, homlokomról percenként hessegettem el a véremre pályázó, hízott, szárnyas élősködőket. Lelki szemeim előtt közben végig újdonsült barátom képe lebegett. A lehető legrosszabbra gondoltam, ami csak történhet vele egyedül, a sötét irodaház gyomrának mélyében. Mi van, ha felfedezi a takarító, és rájön, hogy nem is egy legálisan bent tartózkodó, éjszakás alkalmazott ül a szürke forgószékben? Mi van, ha értesíti az igazgatót, vagy kihívja a rendőrséget? Mi van, ha az éjszaka leple alatt titkos viszonyt létesít vele, és másnapra mindketten lelépnek valahová kettesben, boldogan, örök hűséget fogadva egymásnak? Mondjuk a Bahamákra, esetleg a Fülöp-szigetekre? Fogalmam sem volt, mihez kezdek, ha reggel odabent a karhatalom szorgos, kék ruhás bérencei, vagy esetleg a diliház steril, zöld ruhába öltözött pribékjei fogadnak vérszegény barátom helyett... Ráadásul kezdtem a szívemen viselni ennek a furcsa, márványos bőrű, jéghideg tekintetű fickónak is a sorsát, és sosem tudtam volna megbocsájtani magamnak, ha az én gondatlanságomból fakadóan fektetik be egy barátságtalan, szűk faládába és kaparják el a súlyos, zsíros, fekete föld alá, egy jelöletlen, beton fejfa tövében.

Aztán valahogy nagy nehezen mégis sikerült elaludni. Álmomban egymás mellett ültünk, én, meg a halott irodista.  Önfeledten kopogtattuk klaviatúráinkat, versenyt játszva egymással, mint két rivális zongorista az éjszakában egy eldugott, füstös kis bár mélyén. A háttérben a nyomtatók andalító duruzsolására összeborultak az iratmegsemmisítők és a fénymásolók, és a padlószőnyegen fel-alá gurulva önfeledt örömtáncot lejtettek. Minden tökéletes volt. Boldogan nyúltam végig az ágyon, alig várva, hogy holnap végre újra találkozhassak magára hagyott bajtársammal.

Másnap alig akartam hinni a szememnek, amikor beléptem az irodába. Az izgalomtól, és valószínűleg a méreg erősre sikeredett, reggeli feketétől a szívem majd kirobbant a helyéről mire felértem a harmadik emeletre, és a belépőkártyámat hozzáérintve a leolvasóhoz feltárult előttem az íróasztalokkal, számítógépekkel, meg eldobható, nem garanciális életekkel telezsúfolt, szürke szoba ajtaja. Az odabent terjengő hullaszagot már nem csak én, de mindenki más is megszokta, hiszen az azelőtt is a levegőben volt, hogy a mosdóban talált, hideg testet bevonszoltam volna ide és beültettem volna a monitor elé, a nyikorgó, szakadt forgószékbe. Kissé talán erősödött a buké, de a lényegen ez mit sem változtatott. Arra azonban nem számítottam, hogy a test épp az én számítógépem előtt ül majd, és még mindig merev fatuskókhoz hasonlatos végtagjaival úgy kalapálja az asztalon heverő billentyűzetet, mint egy jól programozott gyári droid, egy felhúzható, fröccsöntött műanyagból készült, gyermekded játékszer. Alig akartam hinni a szememnek, ugyanis annak ellenére, hogy testén a bőr még mindig sokkal inkább egy foszladozó, penészes rongydarabra hasonlított, és koponyáját megannyi döglégy zsongta körül, a vonásai valahogy mintha megváltoztak, kisimultak, és félelmetesen emlékeztettek volna valaki egészen más arcára. Mielőtt bármit is mondhattam volna, a halott kolléga a monitorból felnézve rám emelte pocsolyaszürke, üveges tekintetét. Összeaszalódott, alvadt vérfoltos ajkaival szavakat próbált formálni, torkából azonban értelmezhető fonémák helyett csak némi artikulálatlan, bugyborékoló, altesti hörgés tört fel, arra pedig, hogy leolvassam a szájáról, mit is szeretne velem közölni, már nem igazán volt erőm. Észrevettem ugyanis, hogy vonásai azért tűntek annyira ismerősnek az irodai félhomály jótékony leple alatt, mert a szemei helyén ülő, szürke színű posványt leszámítva arca megszólalásig hasonlított az enyémre.

Azonnal rám tört a szédülés, de szerencsére sikerült magamon erőt vennem és kikászálódtam a mosdóba. A wc szerencsére épp nem volt foglalt, fogtam tehát magam és leültem a tisztára sikált, csillogó porcelánkagylóra. Olyannyira ügyelnek itt bent a cégnél a tisztaságra, hogy még akár gulyáslevest is lehetne enni budiból, gondoltam magamban, majd rögtön megfordult az is a fejemben, hogy vajon mégis ki a franc akarna gulyáslevest enni egy harmadik emeleti, vállalati klotyó kagylójából? Elővettem inkább a zsebemből a valamiért már jó előre élesre reszelt belépőkártyámat és hosszanti irányban, csuklótól a szív felé módszeresen felmetéltem az artériámat.

A bejegyzés trackback címe:

https://dajkag.blog.hu/api/trackback/id/tr538926302

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.