A Pál Utcai Rettenet

2017. október 25. - dajkag

Ezt a szörnyűséget most találtam a gépemen, kicsivel több, mint két éve írtam. Az első "lovecrafti" próbálkozásom volt, persze nyilvánvalóan már akkor sem gondoltam komolyan, afféle paródia és fanfiction keveréke. Tényleg szörnyű, de mivel ezer éve nem posztoltam ide, ezért fogadjátok szeretettel. Még ilyen szépséges kis ponyva-borítót is terveztem nektek hozzá, hátha úgy egy fokkal elviselhetőbb.

rettenet01.jpg

I.

A lesből támadó, hirtelen alászállt éjszaka hatalmas, alattomos szörnyetegként harapdálta apró darabokra a szűk józsefvárosi utcák alkonyat utáni, szegényes látképét. Aznap este mintha a gázlámpák világa is halványabban ragyogta volna be a kopár sikátorokat, a fények épphogy csak lelküket ki nem lehelve pislákoltak környék kandelábereiben. Sötét este borult a Füvészkertre és úgy tűnt, mintha már legalább éjjel tizenegy felé járna az idő, pedig a Mihálkovics téri templom tornya még alig ütötte el a fél kilencet. Nemecsek Ernő a pálmaház egyik eldugott sarkában egy szekrényhez lapulva figyelte, ahogyan az odakint a terepet gyér fényű lámpásokkal pásztázó Vörösingesek elhaladnak az épület mellett, és végre valahára a kijárat felé veszik az irányt. A tanácskozásnak mára vége. Áts Feri és csapata ma sem jutott sokkal előrébb a tolvaj megtalálásában, aki pár nappal korábban számukra rendkívüli fontossággal bíró tárgyat tulajdonított el a várrom alá ásott, földdel, homokkal, és gallyakkal elfedett, gondosan kibélelt és vízhatlanított titkos üregből.

 Nemecsek a reá várakozó, hátborzongató ismeretlentől, valamint a két nappal korábbi éjszaka fejében még most is élénken kavargó emlékeitől kissé zihálva hordozta körbe tekintetét a hatalmas üveg építmény belsején. Az égig érő, gigantikus legyezőként a teremre boruló pálmalevelek, a vaskos törzsű, húsos levelű növények, és a legkisebb érintésre önmagukat szendén összehúzó mimózák látványától a sötétben leginkább úgy érezte magát, mintha egy ismeretlen, ősi, álomszerű erdő sűrűjébe keveredett volna, ahol a lombok közül különös, rég halottnak, vagy épp sohasem élőnek gondolt lények figyelnék minden egyes léptét és lélegzetét. Az elmúlt két napban ez az érzés egyébként sem volt tőle teljesen idegen, gyakorta érezte úgy, mintha elméje a múlt feneketlen kútja és a jelen egyre inkább elmosódó sötétje közé ragadt volna és minden léptét furcsa, félelmetes árnyalakok pásztáznák. Tegnapelőtt még csak álmában jelent meg egy különös, pórusaiból természetellenes fényt árasztó, leginkább valamiféle ősi kegyhelyre emlékeztető, víz alatti építmény monumentális képe. A mai nap azonban már délelőtt is többször kapta magát azon, hogy hatalmas víztömegek mélyén elfeledve pihenő, faragott kőtömbökről, furcsa, haltestű (ám több vonásukban emberekre emlékeztető) lényekről, és hatalmas, csápos szörnyszülöttekről fantáziál. Most a sötét, párás üvegház ajtaja mögé préselődve a kabátja alatt rejtegetett vastag, ódon bőrkötésbe foglalt könyvet erősen a szívéhez szorította és magában többször újra átismételte, mit is kell majd tennie azután, ha a Vörösingesek utolsó embere is gyanútlanul maga mögött hagyta a Füvészkert menedéket nyújtó, sötét lombjainak jótékony takarását.

Két nappal korábban egészen más miatt érkezett Áts Feri rettegett bandájának táborába, mégpedig azzal az azóta már általa is rendkívül gyerekesnek és jelentéktelennek tartott küldetéssel, hogy visszaszerezze a grundról a Vörösingesek vezére által aljas módon eltulajdonított zászlót, amit még a Csele nővére varrt, és melynek védelmére, ő, az apró, madárcsontú fiúcska szégyen-szemre kevésnek bizonyult. Azonban maga sem gondolta volna, hogy a Füvészkert sötétjében azon az estén a csillogó papírba csomagolt, gyermeteg játékfegyverek és a rongyos ruhadarabokból készített zászló mellett valami egészen másra is rá fog majd lelni: valami sokkal titokzatosabb, izgalmasabb, ámde sokkal ősibb és hátborzongatóbb dologra.

Azon az estén a mesterséges várrom tövében burjánzó aljnövényzet takarásában bújt meg, onnan figyelte, ahogyan a nem túl messzi kis szigeten a Vörösinges fiúk szertartásszerűen felsorakoznak. A sziget körüli kis tó partját sűrűn szegélyezte a nád és a sás, a víz pedig mintha a megszokottnál erőteljesebben fénylett, szinte világított volna a sötétben. Valahogy természetellenesnek tűnt ez a már-már izzó, hideg, húsba vágó világosság. Figyelmét megpróbálta inkább a sziget lombos fái és magas bokrai közt pislákoló, meleg fénypontra összpontosítani, a vezér megérkezésekor meggyújtott, a Vörösingesek által félkör alakban körülállt olajlámpásra. A csatlósok félkör alakzatával szemben, közvetlenül a lámpás gyéren villódzó, narancssárgás fényében a csoport vezére, a Nemecsek által rettegett ellenség, Áts Feri állt. Bal kezében egy vaskos, négyszögletű tárgyat szorongatott, melyet távolság miatt nem lehetett túlzottan jól látni, de úgy tűnt, mintha valamiféle kódex, enciklopédia, vagy egyéb könyvféleség volna. Nemecsek előkotorta kabátja zsebéből a gondosan tiszta zsebkendőbe csomagolt, színházi látcsövet, és annak lencséin keresztül szemlélte tovább a szigeten zajló eseményeket. Hirtelen a víz által körülzárt földdarabot a szárazfölddel összekötő hídon három alak tűnt fel: két vörös inget viselő, széles vállú fiú, akik egy harmadik, véznább, piros posztóval bekötözött szemű srácot taszigáltak maguk előtt botokból készült lándzsáikkal. Nemecsek a hátul peckesen menetelő figurákban a Pásztor testvéreket vélte felismerni, azt a két fiút, akik pár nappal korábban a Múzeumkertben teljes mértékben jogtalanul einstandolták az ő becsületes játékkal megszerzett üveggolyóit. Ez persze nem is volt meglepő, a környéken mindenki csak úgy ismerte a Pásztorékat, mint a Vörösingesek nem túlzottan okos, ámde annál erősebb markú hóhérait. Azonban, mikor észrevette, hogy az agresszívan maguk előtt taszigált, bekötözött szemű fiú nagy valószínűséggel az a Geréb, akiről alig pár napja, szintén egy füvészkerti titkos látogatás alkalmával derült ki, hogy aljas áruló, és a Vörösingesek közé állva a grund elfoglalásának tervét szövögeti, a lélegzete is elakadt. Hirtelen nem tudta, mit is kellene pontosan éreznie: elégedettséget, amiért az imposztornak sikerült máris ennyire magára haragítania új bajtársait, vagy aggodalmat és félelmet, amiért azt kell látnia, hogy egy régi cimborája láthatóan bajban van? Úgy döntött, megpróbál semleges maradni és a lelki szemei előtt lebegő, fontos küldetésre, a zászló visszaszerzésére koncentrál, akármi is történjék. Áts Feri hóna alá csapta a vaskos, könyvnek látszó tárgyat, majd afféle önjelölt ítélőbíróként azonnal kérdőre vonta az elébe taszigált, félelemtől reszkető fiút.

-Ugye tudod, miért vagy most itt, te nyomorult, szánalmas kis féreg?

Geréb nem felelt, csak csendben bólogatott, mire a nagyobb darab Pásztor fiú olyan lendülettel vágta gyomron, hogy saját beleit majdnem felöklendezve rogyott térdre a komor tekintetű Vörösinges vezér előtt.  

-Helyes! Tudod, nem igazán kedveljük az olyanokat errefelé, akik mindenféle felsőbb utasítás hiányában, a többiek jóváhagyása nélkül kezdenek megkérdőjelezhető erkölcsi motivációjú magánakciókba!

Áts Feri közelebb lépett a földön megtörten térdeplő, a fájdalomtól és a félelemtől kissé még mindig öklendező Gerébhez. A vastag könyvet hóna alól az olajlámpás mellé helyezte, felcsapta valahol a közepe tájt, majd folytatta imént megkezdett mondandóját.

-Tudod, papuskám, a Vörösingesek legfőbb erénye minden körülmények közt a becsület és a tisztesség! Az olyanokat, akik a könnyebb úton, csalással próbálnak előrébb jutni az életben és harc nélkül akarják megszerezni maguknak azt, amiről úgy érzik, őket illeti, nem igazán tartjuk sokra!

A térden csúszó Gerébet ekkor már vadul rázta a zokogás és bocsánatért esedezett, amiért korábban engedély nélkül próbálta meg lefizetni az öreg tótot, a Pál utcai telek részeges őrét, könnyebb útra terelve ezáltal a grund elfoglalását. Nyilván előre tudta, mi fog következni most, hogy sikerült eljátszania a Vörösingesek nehezen megszerzett bizalmát. Körülötte a fiúk továbbra is baljós félkört alakítva szobroztak, rezzenéstelen arcukon ülő kifejezéstelen tekintetükben részeg táncot járt a velük szemben pislákoló olajlámpás narancssárga fénye.

-Na, papuskám! Akkor most szépen meg fogsz fürdeni!

-Ne! Ne! Csak azt az egyet ne! Kérlek, bármit megteszek, csak ne vigyetek a tóba!

Geréb hisztérikus roham közepette próbálta meg kiszakítani magát a két Pásztor vasmarkának erős szorításából, de képtelen volt szabadulni. Egy újabb gyomros és egy hatalmas pofon után jobbnak látta, ha nem tiltakozik, és lemondó, keserű zokogás közepette várta az elkerülhetetlent. Áts Feri a vaskos könyvre irányította tekintetét és hangosan olvasni kezdett belőle valamit, amit Nemecsek bármennyire próbált értelmezni, sehogysem sikerült neki. Először úgy gondolta, a hirtelen feltámadt, viharos szél lehet az oka annak, hogy egy szót sem ért a vörösinges vezér heves gesztikulációval kísért, ingerült prédikációjából, majd röviddel ezután rájött, hogy Áts nyilvánvalóan valami számára ismeretlen, furcsa, talán nem is evilági nyelven intézi szónoklatát a beteges színű fogyó hold irányába. Nemecseknek sok ideje azonban nem volt arra, hogy a rejtelmes szavakból összefonódó, kusza mondatok megoldásán törje a fejét. A vezér jobb kezével egyszer csak nagyot suhintott a levegőben, minta csak egyetlen mozdulattal próbálná meg átszakítani az éjszaka sötét vászonfüggönyét. Erre hirtelen mélyről jövő morajlás és gigászi rezgés rázta meg a Füvészkert égig törő, komor lombjait és az estében leginkább sűrű, fekete tintára emlékeztető tó vizéből valami hatalmas, ragacsos, iszonytató dolog tört az ég felé, majd egyetlen egyszerű mozdulattal magával ragadta a habok közé a hiába is ellenkező árulót.

Nemecseknek sikerült visszafojtani egy mélyről jövő sikolyt, azonban ennek fejében egyre inkább kezdett szédülni, és szemei előtt a korábban oly’ jól ismert világ pillanatok alatt homályosult el és vált teljes mértékben értelmetenné. Geréb határozottan nem volt többé a szigeten. Eltűnésével mintha a tóból áradó, természetellenes ragyogás is halványodni látszott volna, erre azonban Nemecsek már nem mert volna mérget venni, hiszen egy efféle borzalmas élmény után abban sem volt igazán biztos, hogy maga a tó, a Füvészkert, vagy az általa korábban oly’ naiv bizonyossággal valósnak vélt világ létezik-e, vagy csupán minden egyébbel együtt a képzelete szüleménye. Látta, ahogyan a Vörösingesek fejüket lehorgasztva elmormolnak egy mantrát azon a számára egészen idáig ismeretlen, furcsa nyelven, majd Áts Feri felveszi a bőrkötéses könyvet a földől, eloltja a lámpást, és az egész csapat megindul a hídon át, egyenesen az ő biztonságot nyújtó rejteke, a mesterséges várrom irányába. Nemecsek nem akart, vagy sokkal inkább szeretett volna, ámde képtelen volt hinni a saját szemének, azonban nem volt ideje arra, hogy sokáig gondolkozhasson. Egy kóbor macska ügyességével és gyorsaságával mászott fel a legközelebbi fára. Szíve még mindig a torkában dobogott. Az akác sötét lombjainak jótékony takarásában lélegzetét visszafojtva nézte végig, ahogyan a csapat vezére a rom egyik tövében ásott, jól álcázott rejtekhely mélyére csúsztatja a hóna alatt cipelt, vaskos kötetet, meggyőződik arról, hogy senki más nincs a közelben, majd amilyen gyorsan csak lehet, felszívódik az éjszaka sötétjében.

Nagyjából egy órát gubbasztott azon a fán, míg végképp megbizonyosodott arról, hogy az utolsó Vörösinges őr is elhagyta a Füvészkert területét. Ekkor leugrott a baljósan imbolygó, sötét lombok közül, előásta a gondosan a föld mélyébe rejtett könyvet, a kabátja alá gyömöszölte azt, és úgy rohant hazáig, mint akinek nyakában a nyirkos, kriptaszagú végzet lohol, és akkor talán még nem is sejtette, mennyire igaza van.

II.

Most a pálmaház üvegfalán keresztül figyelte, ahogyan a könyv eltűnése óta naponta kétszer is ülésező Vörösingesek mindegyike elhagyja a Füvészkert területét. A kabátja alatt rejtegetett kötet mintha lyukat égetett volna a mellkasába. Tudta, hogy nem kellene a tulajdonában lennie és tudta azt is, hogy egyáltalán nem kellet volna, hogy ma este ide jöjjön. Érezte viszont, hogy valami ősi, idegen erő az óra nagymutatójának minden egyes kattanásával erősebben vonzza a Füvészkert szívéből fakadó, sötét vizű tóhoz, oda, ahol a kétszeresen is áruló Geréb pár nappal korábban találkozott a mélyből előtörő, ragacsos végzetével. Végigosont hát a tóig a pálmaház felőli utat egészen a kis hídig sűrűn szegélyező bokrok takarásában, és a biztonság kedvéért hátulról, csónakba mászva közelítette meg a terepet. Minden egyes lépéssel úgy érezte, egyre nagyobb és nagyobb súlyként nehezedik szívére a kabátja alatt rejtegetett kötet. A kis ladikba mászva a tóban hömpölygő, sűrű, fekete víztükör mintha kissé felcsillant volna, és a rajta nyugvó, őszi ködöt alig észrevehető, hideg fény festette sárgás árnyalatúra. Talán a nem sok jót sejtető, sarló-szerű Hold játéka tette csupán, de a baljós tavacska vize mintha ismét világítani, izzani kezdett volna az éjszakában, amikor a fiú az ingatag lélekvesztő padlójára tette apró lábait. Őt azonban ez már egyáltalán nem érdekelte, a parton talált evezővel ellökte magát a szárazföldtől és a segítségével könnyedén elnavigálta magát a sziget hozzá legközelebb eső pontjáig, ott kiugrott a csónakból és egyenesen oda sietett, ahol két nappal korábban a félkörben álló Vörösingeseket és a Geréb eltűnése előtt furcsa mantrát kántáló Áts Ferit látta.

A lámpás még mindig ott hevert a földön, mellette pár nagyobb darab, halomba rakott kő jelezte a helyet, ahová a Vörösinges vezér a bőrkötéses könyvet lefektette a mélyből előtörő, emberi szavakkal leírhatatlan iszonyat megjelenése előtt. Nemecsek remegő kézzel húzta elő a rettenetes könyvet kabátja alól és a kőrakás tetejére fektette. Jobb zsebéből előkotort egy doboz gyufát és meggyújtotta a földön hagyott olajlámpást. Száraz faleveleket gyűjtött, és kicsi, koncentrikus köröket formált belőlük a földön, melyeket, mikor elkészült, egy szál gyufa segítségével szintén lángra lobbantott. Ösztönösen tette a dolgát, egy belső késztetés hatására, és habár fogalma sem volt, pontosan mit is csinál, mégis úgy érezte, mintha egész életében erre az estére készült volna. Egy pillanatra lehunyta szemeit: a sötét vetítővásznon önmagát látta, amint a fekete végtelenségben először kétségbeesetten kapálózik és levegőért kapkod, majd mikor rájön, hogy fülei mögé a víz alatti lélegzést lehetővé tevő kopoltyúk nőttek, egyre magabiztosabban és határozottabban szeli a korom fekete habokat. Úgy hasított bele egyenesen az alatta tátongó, végtelen mélység közepébe, mint az eltévedt tengeralattjáró elmeháborodott legénysége által kilőtt, pályát tévesztett torpedó. Minél mélyebbre hatolt a sűrű vízben, körülötte annál több furcsa, az emberi szem számára gusztustalannak és visszataszítónak tűnő lény bukkant elő, a gyanús árnyak egyre csak sokasodni látszottak szerteszét. Szinte végig érezte maga körül a hatalmas, rettenetes csápok közelségét, azok viszont nem bántották őt, sőt, úgy érezte, a megfelelő irány felé navigálják, lámpásként mutatva utat neki ott lent, a vérfagyasztó mélység végtelen, fekete éjszakájában. Már látta maga előtt a víz alatti szentély ragyogó, foszforeszkáló fényeit, már érezte, nincs messze attól, hogy elérje végső célját.

Miután kinyitotta szemét, tekintetét a kőhalmon pihenő könyvre irányította és belelapozott a bőrkötésbe foglalt, ódon papírra pennával és tintával vésett kötetbe. A furcsa írásjelekből álló szöveget, amit korábban úgy tűnt, képtelen megfejteni, most üres, üveges tekintettel, ritmusosan mormogva, majd hangos, veszett kutyához hasonlatos, hörgő hangon kezdte az ég felé olvasni. Érezte, ahogy a kis sziget remegni kezd a tó tintafekete vizén, és valami hatalmas, valami borzalmas dolog a mélységből egyenesen felé közeledik. Ekkor azonban a háta mögül visszhangzó, súlyos léptek zaja zavarta meg a szertartást. Nemecsek egy pillanatra magához tért a révületből és meglátta mögötte állni a Füvészkert öreg, szakállas gondnokát a kezében egy pislákoló olajlámpással.

-Hát te meg mi a francot keresel itt kölyök? És mit képzelsz, mégis mit…

A mondatot azonban az öreg már nem tudta befejezni, a sötét vízfelszín alól előtűnő, két-három méter átmérőjű, rusnya, ragacsos csápok két oldalról csavarodtak testére, és addig szorították, mígnem a nyomástól a feje lédús, túlérett cseresznyeként szét nem pukkant. Nemecsek arcára a hűvös, őszi éjszakában gőzölgő vérpermet spriccelt, amitől a fiú, ha csak egy pillanatra is, de magához tért korábbi révületéből. A tó feneketlen sötétjéből nedves halszagú karjait tekergető szörnyeteg úgy döntött, az élettelen testnek már nem látja tovább hasznát a vízfelszín alatt, ezért ahelyett, hogy magával ragadta volna azt az éjfekete mélységbe, módszeresen apró, véres cafatokra szaggatta a szerencsétlenül járt öreg szikkadt porhüvelyét. A szigetet beterítette a vér és a gőzölgő belsőségek undorító látványa, Nemecsek pedig némán állt és nézte, ahogyan a cuppogó csápok dolguk végeztével visszahúzódnak oda, ahonnan alig pár pillanattal korábban kiemelkedtek. Hirtelen nem tudta, mihez is kezdjen a történtekkel, majd kabátja belső zsebébe nyúlt, ahonnan egy darab gyűrött papírt és egy tompa hegyű, elhasznált ceruzát vett elő. A papirosra gondosan ívelt, jól olvasható gyöngybetűkkel véste rá a Vörösingeseknek szánt, fenyegető üzenetet: „Itt jártak a Pál Utcai Fiúk!.

Egy rajzszög és egy kevés gitt segítségével sikerült a lámpástól alig egy méterre álló, vaskos fűzfa törzsére rögzítenie, ahol másnap mindenki jól láthatta az üzenetet, aki a hídon átlépve a vérben úszó kis szigetre merészelte tenni a lábát: A grundért folytatott háború kezdete elérkezett, és ők, Boka, Csónakos, Nemecsek Ernő, na meg a többiek felkészülten várják a Vörösingesek aljas támadását! A fiú utoljára végighordozta tekintetét az apró húscafatok és belsőségek által borított földdarabon, majd megtisztogatta a furcsa, ódon könyv fekete borítóját, hóna alá csapta a kötetet és elfújta a jelenlétét jelző, pislákoló olajlámpa lángját. Futólépésben megindult haza, hiszen a Mihálkovics téri templom órája lassan elütötte a tíz órát. Ugyan senki sem látta, de a Füvészkert kapuján kifordulva, a Kálvária utca kandellábereinek fényében mintha gonosz, sárgás fény gyúlt volna szemeiben és arcára egy pillanatra mintha nem is ebből a világból származó, démoni teremtmény vigyora ült volna.

A bejegyzés trackback címe:

https://dajkag.blog.hu/api/trackback/id/tr4413085928

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.