Babamúzeum

2018. augusztus 15. - dajkag

 

01_7.jpgSokan, sokféleképpen próbálták már elérni az elmúlt években, hogy a falubeli babamúzeum végleg bezárjon. Pedig ha jobban belegondolnának, megértenék, hogy ez az egyetlen olyan látványosság, amiért az emberek még messze földről is képesek ellátogatni ebbe sötét, mocskos porfészekbe. A helyiek viszont egyáltalán nem szívlelik, és gyakran panaszkodnak miatta furcsa történésekre, megmagyarázhatatlan rémálmokra.

Az idősebbek azt állítják, hogy éjszakánként abortált csecsemők apró lábai surrannak át a kertek alatt, és a rég halott gyermekek az udvar végében felhalmozott sóderből és törmelékből építenek maguknak esetlen, törékeny homokvárakat. Ilyenkor ők inkább magukra zárják a spalettát, és dunyháik alá bújva próbálják átvészelni az éjszakát anélkül, hogy egyáltalán kinéznének az ablakon. Persze így sem tudják elkerülni azt, hogy a koponyájukban az apró műanyaglapátok surrogásának kétségbeejtő visszhangját hallják egész éjjel. Nehéz így aludni, de reggelre persze minden rendbe jön. A fantomcsecsemők után nem marad más, csak néhány apró, rejtélyes kéznyom, és az a furcsa hidegség, ami akkor fut végig az ember hátán, amikor kilép a verandára.

Mások azt mondják, elvetélt magzataik hangját vélik hallani a nyári szellő susogásában. A meg nem született gyermekek búskomor sírása egyaránt ott van a reggelente érkező kenyeres autó csilingelésében, és a déli harangszó falu felett úszó, tompa morajában. A gyermekek ilyenkor nyomasztó jambusokat és nyugtalanító trocheusokat suttognak sosemvolt szüleik fülébe, a keserű verssorok pedig lassan, de biztosan emésztik fel és kergetik az őrületbe a falusiakat.

Vannak olyanok is, akiknek nehezebb átvészelni az éjszakát.  A buszon már többször hallottam például, ahogy fiatal nők teátrális kétségbeeséssel beszélnek egymás közt megmagyarázhatatlan, kínzó fájdalmakról, melyek mindig kizárólagosan az éjszaka folyamán jelentkeznek. Gyakorta ébrednek elviselhetetlennek tűnő, szívtájéki nyomásra és kibírhatatlan, bénító izomgörcsökre. Ilyenkor, ha kinyitják szemüket, halva született gyermekek ülnek mellkasukon, és kezükben apró, műanyag csörgőt vagy fakockát szorongatva verik véresre saját, pöttöm koponyájukat. Az anyák bármenyire is szeretnének, képtelenek sikoltani, egyetlen hang sem hagyja el a torkukat, és a görcsöktől képtelenek arra, hogy akár egyetlen centit is mozduljanak. De akad köztük olyan is, akinek elhajtott magzata éjszakánként visszajár a másvilágról, és ilyenkor kétségbeesett bömbölés közepette próbál visszajutni az anyaméh megnyugtató, gondoskodó ölelésébe.

Szerintem persze ez az egész egy hatalmas, túllihegett marhaság, mondhatni humbug. Én amilyen gyakran csak tehetem, ellátogatok a babamúzeumba, és sosem éreztem eddig úgy, hogy ettől bármi bajom is lehetne. Csak gyönyörködöm az ott kiállított apró, viasszal bevont, egykor élettől lüktető testekben, a porcelánba foglalt, törékeny kis zigóták szépségében. Közben arra gondolok, hogy ők azok, akiket Isten tökéletesnek teremtett. Akik bűnben fogantak, de bűntelenül hagyták itt ezt a világot, kiérdemelve ezáltal az öröklétet, a végtelenségig szóló boldogság és gondtalanság ajándékát. Testüket és lelküket is tisztán, feddhetetlenül adták át az örökkévalóságnak.

Számomra ez mondjuk mind mellékes. Leginkább csak azért járok ide, hogy az öcsémmel találkozhassak. Ő a babamúzeum legérdekesebb látványossága, és vele együtt a falu, valamint a család egyik legnagyobb büszkesége is. Az első azok közül, aki vitte is valamire a famíliából. Puszta létezése feljogosította arra, hogy az öröklét csarnokának egyik impozáns vitrinjében pihenjen, a babamúzeum kellős közepén, ahol mindenki láthatja, hogy ő tiszta, tökéletes, és legfőképp: halhatatlan.

Egy ritka születési rendellenességgel jött világra. Vakon és süketen mászott elő édesanyánk méhéből, aki azon az éjszakán bele is halt a vajúdásba. Az öcsémnek azonban valami csoda folytán sikerült megélnie a reggelt. Még annak ellenére is, hogy teste sokkal inkább hasonlított egy rozslisztből gyúrt, szürke, élettelen tésztagolyóra, mintsem egy egészséges csecsemőre. Épphogy csak lélegezni és rángatózni tudott a szerencsétlen, de élt, mozgott, és olyan hangon bömbölt, mint egy átvágott torokkal szenvedő, kivénhedt oroszlánfóka. Az orvosok, valamint apám is egyaránt letettek róla már a világra jövetele pillanatában. Egy ilyen szörnyszülött nem lehet képes pár óránál tovább a túlélésre, mondták, és jobbnak látták, ha még idő előtt gondoskodnak arról, hogy megelőzzék az egyébként is sokat szenvedett család további kálváriáját és kínlódásait. A tudomány nevében vették el az életét, és úgy tettek, mintha az apró, tehetetlen test, az az alaktalan, ám lélegző massza már holt, eldobható anyagként jött volna a világra. Selejt, gondolták magukban, én azonban tudtam, hogy az öcsém nem felesleg, egyszerűen csak több és jobb nálunk. Hogy más, mint a többiek, mint bárki, akivel korábban valaha ebben a faluban, vagy ezen a környéken találkoztam volna. Ő különleges. És éppen ezért szakadt meg érte a szívem. De azt is tudtam, hogy hiába próbálták, nem sikerült őt elpusztítaniuk. Kilenc éves voltam akkor, és tisztán hallottam, ahogyan beszél hozzám. Ahogyan azt mondja, mi ketten együtt még nagy dolgokra leszünk képesek.

Azóta, ha tehetem, minden egyes héten elmegyek a babamúzeumba, ahol ő az egyike azon gyermektesteknek, akiket különböző preparációs technikák és különleges, távoli helyekről származó anyagok segítségével alakított valódi műalkotássá, az öröklét morbid mementójává a falu mindenki által csak elmebetegnek gondolt szobrászművésze: a nagybátyám. Az öcsém közszemlére állított teste olyan, mintha a születés pillanatában dermedt volna mozdulatlanná. Látszólag élettelen, azonban mégsem halott. Még akkor sem, ha rajtam kívül senki más nem hallja, amikor távoli világok rejtett zugairól, az univerzum titkairól, a mindenség mibenlétéről suttog andalító meséket. Mindegy is, hiszen úgysem értenék.

Nem értenek ezek semmit. Azt sem, hogy nem kell tartaniuk az éjszakánként a kertek alatt surranó, apró gyermeklábaktól. Nem kell félniük a mellkasukon térdeplő, parányi testektől, és nem kell rettegni a férfitól sem, aki hajnalok hajnalán jelenik majd meg az udvar végében, és a kezében világló fáklya egyetlen érintésével borítja lángba a pajta mögött száradó, vaskos szalmabálák egymásra hajigált tömkelegét. Nem kell félniük a megtisztulástól, és a halál által elnyert örökléttől sem kell tartani. Az öcsém azonban türelemre int, és azt mondja, várjunk még. Hamarosan mindennek eljön az ideje, de addig ez az egész dolog jobb, ha inkább csak kettőnk között marad.

A bejegyzés trackback címe:

https://dajkag.blog.hu/api/trackback/id/tr4714183471

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.