A Tó (#01.)

2018. szeptember 01. - dajkag

„az utca végét, ami azt illeti

néhány karón sok rossz köcsög szegi

azon kívül nincs más, csak a tó

csendes, sekély, sohase loccsanó

zöld vize temetője kiscsirkéknek

sárga-zöld csosszanó iszapban lengenek

és semmivé lágyulnak

a rengeteg időben”

(Kevés: A Tó)

I.

Magas dombtetőn állunk. Én, meg az orvosom. Lábunk alatt súlyos, hideg, őszi esőtől nedves a kiégett, kopár talaj. A szürke horizonton alálógó fellegekkel egybeolvad a szánkból eregetett, sűrű, fehér cigarettafüst. Kezeim és arcom, mint a hűtőházban lógó, fagyott húsdarabok. Az eső újra szemelni kezd, mi pedig szívunk egy utolsó slukkot az esetlenül megtekert, elázott dohányrúdból. A nikotin marja a torkom, a füst csípi a nyálkahártyám. A táj, akárcsak mi, tömör, tejfehér hallgatásba burkolózik.

A papírmaradékot elmorzsoljuk, és a csikket egy jól irányzott mozdulattal elpöcköljük a végtelenbe. Balszerencsét hozó hullócsillagként hág át a sűrű fenyőerdő, a kavicsos földutak felett. A kátrány feketére festi a sáros legelőket. Végül egyenesen a ködös, nyálkás völgyben húzódó Tó vizében landol.

Beszállunk az autóba. Továbbra sem szólunk egyetlen árva szót sem egymáshoz.

II.

A Tó vize most zöldes-szürke, sötét posvány.  Felszínén szivárványos nyálka, borosüvegek és cigarettacsikkek lebegnek. Pont olyan, mint azok az ütött-kopott, beton virágtartók a lakótelepen, melyekben évek, évtizedek óta nem terem semmi, csak némi gaz, gyom, meg visszafordíthatatlan erózió. Irreverzibilis pusztulás, szürke, terméketlen földszínű gyász. Csikkek, hamu, szétnyomott sörösdobozok. Torz ebihalak a fekete, kátrányos sárlében. A Tó azonban nem volt mindig ilyen, tisztán emlékszem rá.

III.

Fekszünk a parton, testünket a hanyatló nyár utolsó, valamire való napsugarai simogatják erőtlen ujjbegyeikkel. Kezünkben barna sörösüveg, a fejünk felett elúszó bárányfelhők furcsa alakzatokká állnak össze. Ollóit csattogtató remeterák, porban hempergő tarka macskák, a kék fűben önfeledten birkózó borz és rókakölyök. Az egyre erősödő szél elsodorja őket egymástól. A déli part felett észre sem vesszük, de súlyos, fekete fellegek formálódnak. Végül lomhán elered az eső, és mintha nem is vízcseppek, hanem apró, fehér pirulák hullanának alá, ritmusos egymásutánban, egyre jobban felkavarva a Tó önfeledten terpeszkedő, langyos, kék vizét.

IV.

Álmomban ismét a lakótelepen jártam.

A környék persze más volt, nem olyan, mint amilyennek korábban megismertem. Az utcák sötétek voltak. A fölém boruló épületek betegen világított színházi díszleteit zöldes váladék, ismeretlen eredetű, ragacsos hurut balzsamozta be. Vastag, szinte áthatolhatatlan ködbe burkolózott minden, a rácsos szemeteskukáktól kezdve, egészen a végtelenségig nyújtózó, amorf házfalakig. A nyirkos levegőben súlyos, olajos télszag terjengett.

Bármerre mentem, a szűk utcák húgytól bűzlő, összefirkált tűzfalakba torkolltak. A lépcsőházak sötét, foghíjas szája jéghideg halálszagot lehelt az arcomba. Olcsó sör, cigarettafüst és hypo orrfacsaró szaga áradt a szürke gumival borított, iszonyatos torkokból.

Percekig, órákig, de lehet, hogy napokig bolyongtam a szűkebbnél szűkebb, mocskos sikátorok útvesztőiben. Hallottam, ahogyan a lüktető falak kelésekként szétnyíló, majd újból összezáródó pórusaikon át lélegeznek, sziszegnek. Minden egyes háztömb egyetlen hatalmas egész, rettenetes húsfal zsíros foszlánya volt csupán. Tapintásra azonban a falak nyirkosak voltak és hidegek. Élettelennek tűntek. Pont olyannak, mint kora őszi, borongós délutánokon a Tó lomha, szürke, zavaros vize.

V.

Autózunk a viharban, én, meg az orvosom. Az ablakon kopogó esőszemek lehangolóak is lehetnének, ám a város távolsága, a Tó közelsége, és a fejünk felett csapkodó villámok robbanásai valamiért felvillanyoznak. A természet pusztító ereje feltölt energiával. Érzem, hogy a bőröm repedezni kezd, de a magnóból előmászó 8 bites hanghullámok ragacsos csápjaikkal körbefonnak, megragasztanak, próbálnak egyben tartani. Egy ősrégi videójáték utolsó pályája. A villámokkal dobálózó ellenséget kijátszva szélsebesen süvítünk a végcél, az utolsó, legyőzhetetlennek tűnő főgonosz irányába, egyenesen a Tó felé.

(folytatjuk)

A bejegyzés trackback címe:

https://dajkag.blog.hu/api/trackback/id/tr7214215453

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.