A Prométheusz Kör (rövid részlet készülő regényemből #02.)

2019. január 11. - dajkag

02_7.jpg

... Az igazság az, hogy még sosem jártam a lóversenypályán. Nagyon régen, kissrác koromban szerettem volna kijutni egyszer a derbyre, vonzottak a robosztus, méltóságteljes állatok, akik úgy száguldanak, mint az ápolók elől menekülő, kényszerzubbonyos őrültek. Vonzott a zöld gyep, és nem utolsó sorban vonzott a lelátón tanyázó, sokszínű népség, amit gyermekfejjel még olyannyira érdekesnek és izgalmasnak találtam. Persze a XX. század eleji, fenséges nagypolgári futamok világával már akkor sem volt köszönőviszonyban sem a lovi, a teraszokat sétapálcás urak és nagy kalapot meg fodros szoknyát viselő nők helyett hangoskodó lumpenproletárok népesítették be, akik általában két futam közt a nyereményük nagy részét a büfében kapható vizezett sörre és tömény szeszre verték el, a nem nyerő ticketjeiket pedig gátlástalanul ott hajigálták szét, ahol épp tartózkodtak. A lelátó székei közt, a mosdóban a piszoárok előtt, vagy az addigra már módszeresen összeköpködött, oly sok dicső futamot megélt gyepszőnyegen. Azonban a lovi még ezekben az időkben is jóval vonzóbbnak bizonyult, mint napjainkban, mikor az állatvédő aktivisták szorgos tevékenységének köszönhetően már sem ügető-, sem galoppfutamokat, sem pedig agárversenyeket nem lehet a pályán rendezni.

A botrány néhány évvel ezelőtt robbant ki. Egy harmadik generációs vegán aktivista[1] azzal a tézissel állt elő, mely szerint a lóverseny maga a nagybetűs kegyetlenség, és nem több undorító, öncélú állatkínzásnál. Tétele alapkövét képezte, hogy a pályán a pénzdíjas helyezésekért, kupákért, illetve mindenféle érmekért futó négylábúakat jobb híján senki nem kérdezte meg arról, van-e kedvük mások szórakoztatására a tűző napon és a jeges szélben rohangálni, miközben hátsójukat idióta szvetterekbe öltözött mániákusok úgy püfölik pálcáikkal, mintha nem lenne holnap. Mint ahogyan az általában ilyenkor lenni szokott, a lóversenyen tapasztalt kegyetlenségekkel szembeni kitételeit a dühtől és szánalomtól feltüzelt forradalmár azonnal több pontból álló manifesztummá fogalmazta, és hazaérve közzétette azt az interneten, több állatok jogaiért kiálló fórumon és csoportban. A bejegyzésről szinte ordított, hogy megfogalmazójának lövése sincs arról, hogyan működik a lóverseny, mint sport, vagy egyáltalán: hogyan működnek a lovak, mint állatok általában. De persze több szem többet lát elve alapján ebben az esetben is elég volt egy kattintás, aktiválódott a „több hülye többet árt” mechanizmus, és a javarészt hiányos fél-információkból és orbitális hazugságokból álló írás pokolgépként robbant a neten, az ügy számára kiváló táptalajként szolgáló, radikális ultravegán csoportokban.

A dolog pár hét alatt odáig fajult, hogy a lovas sportok elleni heves tiltakozások, a zsokéverések, az istállógyújtogatások, valamint a bukmékereket ért halálos fenyegetések mindennapos atrocitások lettek és hatásukra esélyessé vált, hogy a Lovinak a dicső évtizedek után bizony végleg harangoztak. Sötét fellegek kezdtek gyülekezni az annyi szép versenyt megélt park felett, és ha a lóversenyfogadásokat szervező iroda nem eszközölt volna azonnali módosításokat a hétvégi versenyprogramok menetében, nagyon hamarosan végleg lehúzhatta volna a rolót a fogadótér utolsó működő kasszája ablakán is.

A helyzet tehát nem volt túlzottan rózsásnak nevezhető. Egészen addig, mígnem valaki a menedzsmentből elő nem állt a bombasztikus mentőötlettel, amivel egyaránt sikerült biztosítani a vállalat jó hírét és megtartani a lóversenypálya modern kori létjogosultságát.

A turf üzemeltetői egy hivatalos közleményben határolódtak el az állatokat haszonszerzési célzattal kihasználó szerencsejátékok szervezésétől, ellenben egy új, kulturált, mégis szórakoztató módját vezették be a gyep felhasználásának és fogadások lebonyolításának. „Lovak és kutyák helyett a pályán a jövőben olyan emberek fognak versenyezni, akiknek ha bajuk is esik, egészen biztos, hogy senkinek sem fognak hiányozni!” –hangzott a Lovi válasza a vegán aktivisták gyűlölethadjáratára. Végre egyaránt boldogan hajthatták fejüket álomra az önjelölt jogvédő gerillák, a megélhetésüket féltő bukmékerek, az elvonási tünetektől görcsösen rángatózó szerencsejáték-függők. És nem utolsó sorban a javarészt azóta izomsorvadásban megdöglött, vagy kolbászalapanyagnak bedarált, munkanélküli versenylovak.

Ennek köszönhető tehát, hogy a lelátón ülve most nyolc izmos, edzett, jó formában lévő telivér küzdelme helyett azt kell bámulnom, ahogyan hat kiégett, csonttá és bőrré aszalódott junkie üldöz egy ismeretlen eredetű, szintetikus vegyülettel lepermetezett salátát. A következő fél órában meg tanúja lehetek annak, ahogyan négy félmeztelenre vetkőztetett, csimbókos hajú hajléktalan használt, mindenféle, gusztustalannál gusztustalanabb nyavalyákkal fertőzött, rozsdás injekciós tűt szorongatva kerülgeti egymást a füves pályán. Ez egy újfajta játék, melynek szabályai tulajdonképpen egyszerűnek mondhatók: ha egyikőjük képes végigugrálni az általában tíz perces összecsapást úgy, hogy a többiek nem döfik a karjába a retkes, vérbajos fecskendőjüket, akkor gratulálunk, sikerült megnyernie a mérkőzést!

A játékra persze többféle fogadás is köthető, egészen pontosan kétféleképpen tippelhetjük meg, melyik randa, szakállas hobó lesz a befutó: fogadhatunk például arra, hogy egyiküknek egyszerűen sikerül megúsznia szúrás nélkül a menetet. Ebben az esetben a totalizatőr nem fizet túlzottan magas osztalékot, hacsak valami csoda folytán nem egy afféle girhes, már egyébként is mindenféle kórsággal fertőzött fickó nyeri a kört, akiből a kutya se nézte volna ki, hogy képes egy tíz perces játszmát taktikázva végigpattogni. Ebben az esetben talán kaszálhatunk, de sokkal jövedelmezőbb lehet a tét játék másik módja, melynek esetében arra tehetjük fel szerencsénket, hogy a kiválasztott csöves nem egyszerűen csak túléli a menetet, de közben sikerül is megsebeznie ellenfelét. Ilyen esetben két további opció is játékba kerül: megtippelhetjük, hogy a győztes-jelöltünk hány ellenfelét, illetve hány szúrással sebesíti meg a vérre menő fecskendőcsata során. Ha egy menet lezajlása előtt sikerül eltalálnunk azt, hogy ki fogja nyerni a kört, hány embert sebez majd meg, és a győzelem hány általa véghez vitt tűszúrásnak lesz köszönhető, abban az esetben már nagy esélyünk van arra, hogy elég jó összeget szakítsunk ahhoz, hogy hónapokig még csak be se kelljen tennünk a lábunkat a munkaközvetítő irodába. Persze ilyen találat tisztességes játékmenet mellett nagyjából félévente egyszer, ha esedékes, hiszen az embernek egy jó informátor nélkül, aki már előre tudja, melyik hobót sikerült a dörzsölt bukmékereknek megkennie egy üveg olcsó vodkával annak érdekében, hogy elveszítse a meccset, nagyon nehéz eltalálnia a nyeréshez szükséges feltételek mindegyikét.  A junkie-futamoknál viszont már más a helyzet. Ott még mindig érvényben vannak az öt-hat évvel korábban a lóversenyen alkalmazott fogadási módok és szabályok. A közönség továbbra is megtippelheti a szintetikus tudatmódosítókért küzdő első kettő, vagy három narkós befutási sorrendjét (befutó és hármasbefutó fogadás), fogadhat arra, hogy ki lesz majd az első három befutó közt (hely fogadás), na meg persze arra is, hogy ki nyeri a futamot (a jó, öreg tét fogadás).

Szóval az olyan ritka alkalmak egyike ez, mikor, ha valami Földöntúli indíttatás által vezérelve is, de kinézek a lovira, amit ugye már a legnagyobb jóindulattal sem neveznék „lóversenypályának”. De hát a több, mint százéves történelme során ugye mégis rajta ragadt ez a megnevezés. A megszokás nagy úr.  A lelátó jobb szektorának egyik szélső szegletében, egy szürke műanyagszéken kuporogva várom, hátha történik valamiféle csoda. Ezek az ülőhelyek nagyjából azóta vannak ugyanilyen formában a helyükön, hogy a park tribünjét ötvenakárhány évvel ezelőtt megépítették. Kopottak, repedezettek és instabilak, de a célnak tulajdonképpen megfelelnek. Ha kissé kényelmetlenül is, de lehet rajtuk ülni, meg, ha esetlegesen kitörne egy spontán zavargás vagy csöveslázadás, fel lehet őket tépni a földről, és be lehet velük törni néhány mocskos, agresszív hobó koponyáját. Néhanapján ilyen is előfordul.

A levegő most kissé hűvös és nedves. Tekintetbe véve, hogy alig köszöntött be az ősz, azt is mondhatnánk, kifejezetten hideg van. A szél mindenhová beférkőző, testetlen fantomként suhan át a lelátó foghíjas székei közt, aljas szatírként mászik a vékony őszi kabátok alá és fogdossa meg a leharcolt testeken vaskos parazitaként csüngő zsírpárnákat. Odalent a füves pályán épp négy szakadt, alkoholista figura készül vérre menő küzdelemre. Egyik kezükben egy fertőzött injekciós tűt, a másikban pedig a meccs előtt módszeresen falhoz vert, törött borosüveget szorongatva kakaskodnak egymással. Végtagjaimat nyálkás csigaként húzom kabátom alá, és próbálok elrejtőzni a jeges szél, meg a nyakamon tapogatózó, kíváncsi tekintetek elől. Indokolatlan paranoia ül a vállamon, ugyanis a park a jobb versenynapokhoz mérten szinte üresnek mondható. Na meg egyébként is, ki a fenét érdekelne, ki vagyok és mit akarok itt, szánalmasan kuporogva ezen a leharcolt műanyagszéken? Kopottas szürke szövetkabátomban pontosan ugyanúgy festek, mint bármelyik másik vendég, vagy lezüllött törzsfogadó, akik közül most páran egymásra licitálva hangoskodnak és hőbörögnek a kordonoknak támaszkodva. A tétre megtett favoritjuk már a negyedik kör óta vesztésre áll, és ez zsinórban a harmadik olyan versenynap, amin az alig pár hónapja hontalanná vált, meggyötört férfi nagy reményekkel indult, aztán valahogy mégis sikerült kegyetlenül megbuknia. A nagydarab, rossz arcú figurák fennhangon emlegetik a pályán véres fejjel dülöngélő szerencsétlen nagy valószínűséggel évtizedek óta halott édesanyját, neki pedig a meccs után kilátásba helyeztek egy kiadós, anális abuzálással egybekötött verést a legközelebbi kapualjban. A széksorok közt pár unatkozó nyugdíjas szürcsölgeti húgysárga, húgyszagú, és valószínűleg húggyal hígított, ragacsos csapolt sörét. Páran kisgyermekkel érkeztek, hogy megtekintsék a hétvégi látványosságot, a kezükben színes kis zászlókat lengetve tömik a pofájukba a habszivacs állagú, habszivacs színű, és nagy valószínűséggel sózott habszivacsból készült pattogatott kukoricát. A gyerekek persze fejben szorgosan jegyzetelnek, és már azon gondolkodnak, hogy másnap az óvodában részeg bukmékeresdit vagy fertőzött injekciós tűs csövesharcot játsszanak-e csoporttársaikkal. Néha feltűnik egy-egy lelkes, jól öltözött fiatal is, abból a fajtából, aki még tisztán és naivan hisz abban, hogy a bűzös nyálukat csorgató, fecskendőkkel hadonászó állatok majd megcsinálják a szerencséjét és soha többet nem kell az életéből heti negyven drága órát felemésztő, gyűlöletes munkahelyén ledolgoznia. De Fortuna természetesen kegyetlen. Ők azok, akik az ilyen fogadásokon a legtöbbet bukják. Ha így folytatják, könnyen megeshet akár az is, hogy pár év múlva ők is a lelátó előtt állva szidják az életükért küzdő, bűzös koldusok halott édesanyját. Vagy ami még ennél is rosszabb: lehet, hogy ők lesznek a turf következő csövesfutamának legújabb, reményteli attrakciói, akiknek a mackónadrágos ingyenélők kilátásba helyeznek egy pár pofonnal megspékelt, kiadós anális abuzálsát.

 

[1] harmadik generációs vegánoknak azokat az állati eredetű táplálékot nem fogyasztó személyeket nevezzük, akik nemhogy húst, tejet, vagy épp tojást nem fogyasztanak, de kizárólag csak olyan emberek belső szerveit hajlandóak megenni, akik pecsétes orvosi papírral tudják igazolni azt, hogy soha életükben nem vittek a szervezetükbe állati eredetű táplálékot

A bejegyzés trackback címe:

https://dajkag.blog.hu/api/trackback/id/tr6614556004

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.