Körúti Bálnagyilkosok

2018. október 25. - dajkag

baln.JPG

Kissé nehezebb lett az élet itt Budapesten,mióta a jól megszokott villamosok helyett a körúti síneken klimatizált bálnatetemek közlekednek.

A megoldás eleinte furcsának tűnt, ámde jobban belegondolva teljesen érthető. A közlekedési vállalatnak az oroszoktól milliárdokért átvett, komcsi vaskoporsóknál olcsóbb és megbízhatóbb alternatívát jelentenek a norvégoktól fillérekért importált, rothadó vízi emlősök holttestei.

Tovább

A Tó (#01.)

„az utca végét, ami azt illeti

néhány karón sok rossz köcsög szegi

azon kívül nincs más, csak a tó

csendes, sekély, sohase loccsanó

zöld vize temetője kiscsirkéknek

sárga-zöld csosszanó iszapban lengenek

és semmivé lágyulnak

a rengeteg időben”

(Kevés: A Tó)

I.

Magas dombtetőn állunk. Én, meg az orvosom. Lábunk alatt súlyos, hideg, őszi esőtől nedves a kiégett, kopár talaj. A szürke horizonton alálógó fellegekkel egybeolvad a szánkból eregetett, sűrű, fehér cigarettafüst. Kezeim és arcom, mint a hűtőházban lógó, fagyott húsdarabok. Az eső újra szemelni kezd, mi pedig szívunk egy utolsó slukkot az esetlenül megtekert, elázott dohányrúdból. A nikotin marja a torkom, a füst csípi a nyálkahártyám. A táj, akárcsak mi, tömör, tejfehér hallgatásba burkolózik.

A papírmaradékot elmorzsoljuk, és a csikket egy jól irányzott mozdulattal elpöcköljük a végtelenbe. Balszerencsét hozó hullócsillagként hág át a sűrű fenyőerdő, a kavicsos földutak felett. A kátrány feketére festi a sáros legelőket. Végül egyenesen a ködös, nyálkás völgyben húzódó Tó vizében landol.

Beszállunk az autóba. Továbbra sem szólunk egyetlen árva szót sem egymáshoz.

Tovább

Babamúzeum

 

01_7.jpgSokan, sokféleképpen próbálták már elérni az elmúlt években, hogy a falubeli babamúzeum végleg bezárjon. Pedig ha jobban belegondolnának, megértenék, hogy ez az egyetlen olyan látványosság, amiért az emberek még messze földről is képesek ellátogatni ebbe sötét, mocskos porfészekbe. A helyiek viszont egyáltalán nem szívlelik, és gyakran panaszkodnak miatta furcsa történésekre, megmagyarázhatatlan rémálmokra.

Tovább

cím nélkül

mint kés a tömör kenyeret,
szeli a sűrű nyári levegőt
az egyes villamos

a szorongás betonszigetei
a Vajda Péter utca
és a Kőbányai út
megállói összeforrnak
a mindent áthidaló,
összekötő mocsokban

hogyan lehet egy város
ennyire embertelenül ocsmány,
ennyire rideg
fagyos
elutasító
végletekig üres
és
semmilyen?

hogy a fenébe lehet
itt életvitelszerűen lenni,
küzdeni
létezni
és végül,
de nem utolsó sorban

minek ez az egész?

nem tökmindegy?

megy a villamos
két végpont közt,
célja van,
értelme a létezésnek

egy küldetés:
eljutni A-ból B-be
anélkül, hogy
felmerülne valamiféle
különösebb komplikáció

egyszerűnek tűnik,
aztán meg néha mégis van olyan, hogy
kisiklik.

egy utas szívrohamot kap,
egy másik
szerencsétlenül zuhan neki a lyukasztónak
betöri a fejét,
a koponya felreped
sűrű, fekete ragacs
szivárog a padlóra
elönti az egész kocsit
a vér

összemocskolja
a drága cipőket
a piacos nadrágokat
a H&M-es ingeket
és talán mindnyájan
belefulladunk
mielőtt lehetőségünk adódna arra
hogy valahol Zugló környékén
leszálljunk

egy másik faszi meg
nem bírja tovább nézni
és inkább
felakasztja magát az egyik kapaszkodóra.

pont az ajtó közepén kellett ezt, te fasz!

hát most mondd meg,
hogy fogok így átszállni a HÉV-re
a Szentlélek téren?

de mindegy
én végül is megértem.

megértem, mert
mikor arra ébredek,
hogy legszívesebben
magamba önteném azt a maroknyi gyógyszert,
akkor kicsit én is beállok az ajtóba,
csak azért
hogy kibasszak másokkal
hogy ők se tudjanak rendesen leszállni
arról a rohadt villamosról

aztán csak ezek az apró geciségek maradnak persze

még mindig visszatart ugyanis az
hogy valaha jó volt
tényleg jó

meg hát leginkább az,
hogy egy igazi gyáva szar módjára
már rég beszedtem,
szépen lassan,
szemenként az egész üveggel
azt a kurva Frontint
és odáig jutottunk,
hogy nemhogy semmi nem maradt
de már ez sem
így meg,
lássuk be,
még csak méltósággal befejezni sem
lehet ezt az egészet.

a por,
a beton,
az olcsó bor
a kérgük alatt lassan dolgozó,
évtizedes kórságokat hordozó,
kiégett fák.

az üléseken begubózva
maguk alá hugyozó
cigány junkiek
trágár epigrammákat motyognak
bajszuk alatt
és egyáltalán nem teszik
könnyebbé a helyzetet.

így még csak méltósággal befejezni sem
lehet ezt az egészet.

a kurva életbe már.

A ravioli-ügy

ravioli.jpg

Tegnap délelőtt kopogtattak az ajtómon. Kinyitottam és két szövetségi ügynök állt velem szemben a küszöbön. Kezükben házkutatási parancsot lobogtattak és hűvös eleganciával, mégis fenyegetően közölték:
-FBI! A Ravioli miatt jöttünk!
-Őszintén mondom, fogalmam sincs, miről beszélnek.-mondtam, ám a két magas férfi cinkosan mosolyogva összenézett, mintha épp arra számítottak volna, hogy ezt a választ fogják majd tőlem hallani. Mindketten felém fordultak és gúnyosan vágták a fejemhez:
-Persze, mi is így gondoltuk. De azért ha lehet, mégis vetnénk egy pillantást arra a bizonyos hűtőszekrényére!
-Csak tessék, persze, semmi akadálya... -mondtam zavartan, és éreztem, hogy most bizony igazán nagy bajba kerültem.

Tovább

Testüreg Poszáta

poszata.jpg

-Tegnap éjjel iszonyatosan megcsípte a vastagbelemet, ez így tényleg nem mehet tovább! –ismerem be meglehetősen leverten, magam elé meredve, miközben beleslukkolok kötelező reggeli cigarettámba.

-Tulajdonképpen igazad van. –nyugtázza a párom, alsó ajka alig láthatóan remeg, távolba révedő szemei vizenyősek és szürkék, mint a vihar utáni nedves, ázott utcakő.–Mióta a testedbe költözött, egy nyugodt percünk nincs. A napközbeni csicsergés még csak-csak, na de mikor éjszaka előbújik a…

Tovább

A Pál Utcai Rettenet

Ezt a szörnyűséget most találtam a gépemen, kicsivel több, mint két éve írtam. Az első "lovecrafti" próbálkozásom volt, persze nyilvánvalóan már akkor sem gondoltam komolyan, afféle paródia és fanfiction keveréke. Tényleg szörnyű, de mivel ezer éve nem posztoltam ide, ezért fogadjátok szeretettel. Még ilyen szépséges kis ponyva-borítót is terveztem nektek hozzá, hátha úgy egy fokkal elviselhetőbb.

rettenet01.jpg

Tovább

Az Írófejedelem

Az Írófejedelem magasba emelt, szürke, szöszös kárpittal borított karosszékében, keresztbe tett lábbal trónol, tekintetét alig láthatóan görgeti végig az alatta morajló, hangyákként rohangászó, rendezetlen tömegen, és a tájon, melynek látványától szája, mint mindig, most is lefelé görbül. Enyhe émelygést érez gyomrában, torkában formálódik a zsíros gombóc.

if01.jpg

Nem mosolyog, mert a világ kegyetlen, nem fingik elégedetten, mert olyat, itt fenn, a Parnasszosz csúcsán, az Írófejedelem mézillatú kipárolgásainak gőzében eltelve rejszoló sznobok által magasban tartott oltáron egyszerűen nem megengedett elkövetni. Orrát, mintha fejét épp egy nagy tál ürülékbe készülnének belenyomni hátulról, undorral felhúzva ül ott, és ujjaival összecsippentve a kárpitot tépkedi a szörnyűséges sikoltó ultrahangot hallató szöszdarabokat. Az érzésbe fogunk gyökerei beleremegnek, csikorogva hullanak ki szánkból a fényes csontdarabok. Az Írófejedelem csak ül, szürkésbarna zakóban, belesüppedve a szürke, szöszös karosszékbe, a karfára támasztott bal karjának ökölbe szorított kezével fejét mesterkélt pozitúrában támasztva bámul bele a világegyetembe, próbál eggyé válni az univerzum ürességével, az ősvákuummal, és közben a szeméből sugárzik a totális, maradéktalan semmi, a csúcsra járatott, istencsászári nihil. Az egyenletes, monoton szürkeség, a háborítatlan, szent és sérthetetlen unalom csimborasszója ő, az íztelen, szagtalan, ingerszegény pillanatok mágnása, a pangás királya, az élettelen kopárság netovábbja, a nagy és hatalmas Írófejedelem! Teste egy skanzen áporodott levegőjével megtöltött, egyszerű, diszkrét műanyag koporsó.

Az Írófejedelem fegyelmezetten, jól öltözötten ül, őt soha senki sem látta még szakadt pólóban, pacalpecsétes asszonyverő atlétában járni a nép közt, az írófejedelem gondosan vasalt világoskék ingben és szürke-, esetleg barna sportzakóban jött a világra, és habár édesanyja vaginája számára kissé kényelmetlennek bizonyultak a már akkor pedánsan feketére bokszolt, csillogó félcipők, azért valahogyan a derék asszonynak csak sikerült megküzdenie eme óriási feladattal –mondhatni évszázad kihívással- és mindenki nagy megkönnyebbülésére világra hozta az Írófejedelmet. Az Írófejedelmet, aki vasárnaponként talán megengedi magának azt a nyegleséget, hogy rövidujjú kockás inget öltsön, de persze minden körülmények közt odafigyel arra, hogy túlzásokba még véletlenül se essék.

Az Írófejedelem csak ül, keresztbe tett lábbal trónol, tekintetét alig láthatóan görgeti végig a tájon, melynek látványától szája, mint mindig, most is lefelé görbül. Enyhe émelygést érez gyomrában, torkában formálódik a zsíros gombóc. Nem tesz semmit, csak bámul a levegőbe, majd szürke pennájával a magasból lehajolva dedikál egy újabb, szürke papírra szürke betűkkel nyomtatott kötetet. Ára ugyan csak 3990 forint volt, de értéke, most már úgymond: felbecsülhetetlen!

Imago Faecalis

Úgy gondolom, itt az ideje annak, hogy kissé feldobjam a társasági életem. Mostanában aggasztóan visszaesett a posztjaim elérésének aránya és a lájkok száma is meglehetősen kétségbeejtőnek mondható. Elmegyek hát egy portfólió-fotózásra, hogy lecserélhessem végre a profilképem. A fotós igazi profi, nem hiába kedvelték már az oldalát legalább háromezren.

segges02.jpg

A falu széli dögkút mellett vár, ahol egy kiszáradt fán kívül nincs semmi, csak a meszesgödörben egymásra hajigált kecske-, disznó- meg kutyatetemek égig magasodó, rothadó bábeltornya.
Nem teketóriázunk, amíg ő felállítja az állványt és elvégzi a szükséges beállításokat a kamerán, addig én egy zsebkendővel megsuvickolom a piros lakkcipőmet, megigazítom a fejemen a (kifejezetten erre az alkalomra vásárolt) szalmakalapot, kezembe kapok egy félig szétrohadt disznócsülköt, és jelentőségteljes pózba vágom magam a korhadt fa tövében. Aztán indulhat a munka.

A fényképező testén hatalmas objektív feszül, melynek a végén egy ruganyos, rózsaszín ánuszrózsa lüktet. A húscsomó a gép minden egyes kattanásával kitágul, majd újra összeszűkül, a jobban sikerült képeknél pedig híg, barna lé fröcsög belőle a kiszáradt, sárga pázsitra. Ahogy a blende kattog, a levegőt úgy tölti be egyre inkább a másnapos széklet áporodott, gyomorforgató szaga. Kezdem úgy érezni, mintha a súlyos nyári levegőbe keveredő bűz ragacsos hártyaként feszülne bőrömre, átlátszó filmrétegként vonná be az egész testem. Egy idő után kissé már olyan, mintha a förtelmes aroma saját pórusaimból párologna. Persze nem zavar, mert tudom, hogy az igazán igényes, profi munkának ez a velejárója. Egyébként is, a szag kissé elbódít, megrészegít, szabaddá tesz. A fejem elnehezül, és mintha ólommal töltött gumimatracként emelkednék a gőzölgő meszesgödör fölé, csak éteri magasságokból szemlélem a verejtékező homlokkal egyre vadabbul kattintgató fotóst, feszülő nadrágját, meg önmagam szarlében úszó, kiüresedett porhüvelyét. A születésre gondolok, meg arra hogy szeretem a kamerát, és a kamera is szeret engem.

A táguló objektív egyszer csak szilárd, élénkbarna székletet kezd kitolni a lencse mögül. A sötét kígyó a zárszerkezet minden egyes kattanásával lesz hosszabb és vastagabb, majd egy idő után furcsa formát kezd felvenni, mintha göcsörtös nyúlványok, ficánkoló férgek emelkednének ki az felszínéből. Vagy talán nem is férgek, sokkal inkább idegesen rángatózó, vékony, emberi ujjak. Csak idő kérdése, és a terebélyes, szikár ürülék egy kézzé, majd egész karrá formálódik és a kamera végbélnyílásán keresztül előtuszkolja magát önmagam fekáliából formált, kissé ragacsos, ámde tökéletes mása.

Egyre jobban kezdek kétségbe esni, próbálok a föld felé úszni, de hiába kapálózok, nem megy. Az éter csak sodor, egyre csak messzebb és messzebb emelkedem a saját testemtől.
Bélsárból materializálódott hasonmásom önmaga után bűzös, barna csíkot húzva vonszolja rücskös testét egyre közelebb védtelen, üres húsdarabként magára maradt testemhez. Ordítani próbálok, de nem jön ki hang a számon, a torkom száraz, és minden egyes kétségbeesett próbálkozással mintha önmagam is szilárd, kemény fekáliát öklendeznék. Az érzés csikarja, karistolja a nyelőcsövemet. A szarszörny ragacsos végtagjaival magához húz, simogat, ölelget, szorít. Mélyen a szemembe néz, én pedig az arcába vájt barna üregekben nem látok mást, csak rothadást és ürességet. Mármint semmit nem látok, csak érzem a magasban lebegve, ahogyan körbevon és magáévá tesz a halál savanykás lehelete, a szarszagon átérződő semmi, a tökéletes űr, a jéghideg pusztulás ragacsos aurája. Ekkor a monstrum egyetlen határozott mozdulattal ránt egyet a nyakamon és szétroppantja a csigolyámat. A hang, ahogyan a csontdarabok kicsúsznak a helyükről, leginkább egy üresen összenyomott kólásdoboz reccsenésére emlékeztet.. Fájdalmat nem érzek és még arra sincs időm, hogy a mellkasomban formálódó, halovány sikoly elhagyja a torkomat. Egyszerűen csak hirtelen mindennek vége szakad. Utolsó villanásként még látom fentről, ahogyan a szarlében bokáig tocsogó fényképész egyre izgatottabban, egyre nagyobb extázisban kattintgatja istentelen ánusz-masináját, homlokáról pedig patakokban csorog a jéghideg, csillogó verejték.

A korhadt fa alatt fekve, saját ürülékemben fetrengve térek magamhoz. Talán a tikkasztó napsütés és az erős dögszag lehet az oka annak, hogy elájultam. A fotós egy flakon vízzel locsolgatja az arcom, megnyugtat afelől, hogy minden rendben, megsimogatja a fejem, beszél hozzám, beleheli az aurám. A munka olajozottabban és profibban megy tovább, mint valaha. A fényképész teszi a dolgát, gyöngyöző homlokkal kattintgat, én pedig szívemet lelkemet beleadva fetrengek a korhadt fa tövében, a dögpiramis árnyékában, kezemben lóbálva az elmúlás által már megrágott és kiköpött malaclábat. Mindketten próbálunk úgy tenni, mintha egyikőnk sem látná a halomba dobált hullák közé vetett disznótetem súlyos csülkei alól kikandikáló, piros lakkcipőkbe bújtatott női lábakat.

A kamera imád engem, és én is imádom a kamerát.

Dinamikus Növekedés


Három hónap munkanélküliség után végre állást találok egy dinamikusan növekvő cégcsoport belvárosi irodájában. Eleinte minden kifogástalan, aztán két hét után észreveszem, hogy valami nagyon nincs rendben. Mármint nem a munkahellyel kapcsolatban, hanem velem. A gyomrom az átlagosnál is többet csikar, és alhasi tájékon apró, feszes duzzanatokat fedezek fel, melyek a bőröm alatt bújnak meg, és napról napra egyre nagyobbnak és keményebbnek tűnnek. Nyilván sikerült valami nyavaját összeszednem a munkahelyi klotyón, ahol az időm nagy részét töltöm csak azért, hogy ne kelljen dolgoznom...Fasza.

8.jpg

Az orvos a beleimről készült röntgenfelvételt nézi és csak a fejét csóválja.
Közli, hogy egy dinamikusan növekvő cégcsoport indult fejlődésnek a testemben, és sajnos, ha a progresszió ilyen ütemben folytatódik tovább, nem túlzottan jók a kilátásaim.
-Tudja, kedves uram, ez rossz hír, nagyon rossz hír! Az antrumcsatornáját szinte teljesen eltömítették a pénzügyi osztályvezetők. Ráadásul gyomorcsuklójában is betokozódott business menedzsereket vélek felfedezni. Ha ez így megy tovább, hamarosan búcsút mondhat a szilárd tápláléknak és kizárólag pürésített profitot fogyaszthat majd vacsorára... Persze, emiatt nem kell sokáig aggódnia, hiszen pusztán hónapok kérdése, és nagy valószínűséggel meghal.

Ahogy telnek a napok, a helyzet egyre csak rosszabb és rosszabb lesz, egy idő után a gazdasági osztály fejesei a vakbelemben úgy döntenek, hogy érdemes lenne kibővíteni a cég tevékenységi körét és újabb territóriumok felé orientálódni. A vállalat tehát franchise jelleggel átterjed a légzőszerv-rendszeremre és a májam környékére is.

Alig kapok reggelente levegőt. A tüdőmben létesített dohányzóhelyiség tömve van a nyakuknál kigombolt, rózsaszín ingben és kék sportzakóban feszítő yuppiek-kal, akik egy szál cigaretta mellett beszélik meg a napi feldolgozott adatmennyiség okozta orgazmikus örömöket, meg azt, hogy mennyire szar is mostanában az időjárás. Néha-néha felköhögök egyet, ilyenkor a zsebkendőbe köpött figurát hüvelykujjammal addig trancsírozom, amíg egy ragacsos, barnásvörös masszán kívül nem marad belőle más, csak egy undorító, lucskos sportzakó, meg egy gusztustalan makkos cipő. Aztán persze mindig elszomorodok és átkozom magam. Talán nem önszántából költözött a tüdőmbe. Talán családja volt, gyermekei, akiket etetni kellett. Ő is csak fizetésből élt, mint bárki más a világon.

Alig két hónap, és teljesen használhatatlannak érzem magam. A vizeletemből ipari mennyiségű kokaint mutat ki az orvos, a véremben pedig már mérni sem lehet az egyre csak növekvő GDP-t. A kegyelemdöfést legyengült testemnek azonban az a pillanat adja meg, mikor a barátnőm lelép egy team leader-rel a számviteli csoportból, aki csókolózás közben a szájüregemen át mászik be a testébe, és olyan gusztustalan marhaságokkal beszéli tele a fejét, mint hogy "nem csak a vállalat kelet-magyarországi divíziója és a fizetése az, ami esténként is aktívan növekszik."

Az életem romokban hever, nem tehetek mást, elmegyek az anyakönyvi hivatalba és véglegesen csődöt jelentek. A velem szemben ülő ügyintéző átolvassa a gondosan kitöltött formanyomtatványt, alig hallhatóan sóhajt egyet, majd hüvelykujjával addig trancsírozza testem, amíg egy ragacsos, barnásvörös masszán kívül nem marad belőlem semmi más, csak egy gusztustalan, divatja múlt makkos cipő.